8. Fejezet - Veszély

8. Fejezet

Sziasztok!
Itt a  nyolcadik fejezet és egyben a suli második hete is véget ért. Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de én már most hulla vagyok. Ezért szeretem a vasárnap délelőttöket, mikor felkelhetek reggel 10-kor, leülhetek a billentyűzet elé és írhatok nektek. ^^ Légy szíves írjatok véleményt a részhez (pozitív és negatív)! :)) Jó olvasást! ;)



Kissé még vizesen lépem át Zayn lakásának ajtaját és állok meg az előszobában.
- Biztos, hogy nem fogok zavarni? – fordulok hátra a fekete hajú srác felé, aki gyors bezárja az ajtót.
- Egészen biztos. – mosolyog rám. – Amíg rendbe rakják a házatokat, nyugodtan maradhatsz itt.
- Köszi.
Ismerős a lakás, elég sokszor jártam már itt. Voltak olyan idők, amikor ez volt a második otthonom. Mindig szívesen jöttem ide. De valami hiányzik…
- Anyukád? – kérdeztem Zayn-től, mikor belépett a nappaliba.
A kérdésemre elhúzta a száját.
- Rosszat kérdeztem?
- Nem – rázta a fejét Zayn. – Tudod… Trisha már elég régen elment. Lassan öt hónapja…
Zayn mindenhová néz csak rám nem. Nem tartja velem a szemkontaktust. Biztos eléggé kényes téma ez neki. Nem kellene erőltetnem.
- Sajnálom. – húztam el a számat.
- Ne tedd. – rázta meg a fejét Zayn. – Trisha nem szerette ezt a helyet. Nem volt oda a nagyvárosokért.
- Meg sem próbáltad visszatartani? – megyek közelebb Zayn-hez.
A kérdésemre kérdéssel válaszol.
- Téged megpróbáltak visszatartani, mikor el akartál jönni Magyarországról?
Lesütöm a szemem. Aztán nemleges választ adok.
- Pontosan. – bólint Zayn. – Senkit sem tarthatsz vissza attól a helytől, ahová menni akar. És senkit sem tarthatsz azon a helyen, amit gyűlöl. Ilyen az emberi természet. 
- Igen – bólintok.
Pár másodpercig csend van. Olyan érzésem van, mintha megfagyna köztünk a levegő. A lakás sokat változott, mióta utoljára jártam itt. A falakról leszedték a fényképeket, amelyek Zayn családját ábrázolták és a srác gyerekkori és mostani rajzai is eltűntek. A bőrkanapékról eltűntek a díszes párnák, a tarka, kék kockás függönyöket lecserélték egyszerű fehérekre. Minden komor lett. A falak magányosak és sötétek a képek nélkül. Ahogy körbenézek, nyoma sincs a régebbi, vidám háznak, amiben mindig egy boldog, anyai öleléssel és valami kis finomsággal vártak. És bár Zayn nem mutatja, de az édesanyja távozása rányomta a bélyegét a személyiségére.
- Miért nem megyünk fel? – sétálok mellé. A karjába karolok és rámosolygok.
- Igaz is, te még csurom víz vagy. – mosolyog rám halványan.
Felmegyünk az emeletre, majd Zayn ad nekem egyet az édesanyja itt hagyott ruhái közül. Elvonulok a fürdőszobába, veszek egy gyors fürdőt, aztán magamra veszem a szürke melegítőnadrágot és az egyszerű, fehér, rövid ujjú pólót. A nyakláncot leveszem, a nadrágom zsebébe rejtem, amit aztán kiterítek a kád szélére a pólómmal együtt. A hajamat kibontom, megfésülöm, de már nem copfozom vissza. Gyorsan fogat mosok, aztán Zayn mamuszába bújva sétálok le a földszintre. Már a nappaliban érezni a sült csirke illatát…
Átosonok a konyhába és az ajtófélfának támaszkodva figyelem a tűzhelynél szorgoskodó Zayn-t.
- Te mióta tudsz főzni?
Zayn megfordul, és féloldalasan rám mosolyog.
- Elég rég óta.
- És én erről miért nem tudtam? – lépdelek mellé.
- Nem kérdezted. - vonja meg a vállát vigyorogva.
Segítek neki tálalni a vacsit, majd meg is terítek helyette, míg ő rendet rak. Az asztalnál szótlanul megvacsizunk, majd felmegyünk az emeletre. Zayn ahhoz az ajtóhoz kísér, aminek a túloldalán még sosem jártam. Trisha szobája mindeddig rejtély volt előttem, ide még sosem jöhettem be. És most itt fogok aludni…
Zayn kinyitja nekem az ajtót, aztán bekísér.
Egy aprócska kis szobában találom magam. A falak narancssárgák, a padlót bordó szőnyeg borítja. Az ajtóval szemben egy nagy ablak helyezkedik el, mellette balra a falnál pedig egy ágy, amin tökéletesen látszik, hogy a lepedőt sietősen igazították meg. Látszanak a huzaton a gyűrődések és ráadásul az egyik párnát még mindig nem vették fel a földről. Az ágy lábánál, sorosan a falhoz tolva van a szekrény, mellette egy polc, tele különböző kis szobrokkal, plüssfigurákkal és szalagokkal. Először ezt nézem meg.
Ha az ember nem ismeri a Malik családot, azt gondolná, hogy Trisha már az egész világot beutazta. A polcon különböző országok jellegzetes csecsbecséi vagy híres értékeinek lekicsinyített másai helyezkednek el. A polcra kifeszítve áll egy piros-fehér-zöld zászló, ami még én adtam Trisha-nak, mikor először jártam itt. Ugyanakkor még látni a Szabadságszobrot, a Big Ben-t, sőt még a görög isten, Zeusz szobrát is megtalálom.
Miután alaposan megvizsgáltam a kis polcot, a szoba másik oldalát vettem szemügyre, ahol egy kis íróasztal és megannyi családi kép foglalt helyet. Az összes olyan kép, amit Zayn (vagy valaki más) eltávolított a ház többi pontjáról.
- Miért szedted le ezeket? – veszem a kezembe az egyik keretes fotót. Ezen a képen, a még csak tíz éves Zayn és a mosolygós Trisha pózol.
Zayn vállat von.
- Nem akartam nap, mint nap olyan emberek arcát látni, akik elhagytak engem.
- Zayn! – teszem le a kezemben tartott képet. – Anyukád nem hagyott el téged.
- Dehogynem! – mordul fel Zayn. – Minden szó nélkül költözött vissza Bradford-ba, miután leüvöltötte a fejemet!
- Biztos meg volt rá az oka. – lépek közelebb Zayn-hez. – Az anyák nem hagyják csak úgy el a gyerekeiket!
- Az enyém igen – morogja Zayn, majd engem kikerülve az ablakhoz megy. Halkabb hangon folytatja. – Értem én, hogy nem vagyok egy főnyeremény. Hogy nem vagyok a legtökéletesebb srác. De azért nem kellett volna ezeket úgy a fejemhez vágni. Furcsa módon, de nekem is vannak érzéseim.
- Zayn – sóhajtok. – Miért vagy ennyire negatív?
- Miért ne lennék az? – fordul meg. – Nekem kell teljesen egyedül élnem!
- Most már sajnáltatod is magad? – húzom fel a szemöldökömet. – Nem azt mondtad egyszer, hogy téged nem érdekel, mit gondolnak rólad mások?
Zayn lesüti a szemét. Ajakit összepréseli majd egy nagyot sóhajt. Szemében egy eddig ismeretlen fényt fedezek fel, mikor rám néz.
- A hétköznapi emberek véleménye tényleg nem érdekel. Élhetnek a saját kis tökéletes világukban annyira nem izgat. De… nem minden ember véleményét tudom elengedni a fülem mellett.
- Ezt, hogy érted? – kérdezek rá.
- Tudod… a számomra fontos emberek véleménye nekem nagyon sokat számít. Igyekszem ezt nem kimutatni, de… az, ahogy a tulajdon édesanyám így beszélt velem nem kicsit rombolta le az önbizalmamat.
Ha tehetném, tátott szájjal állnék. Zayn most tényleg az érzéseiről beszélt nekem? Most tényleg megosztotta velem a legmélyebb gondolatait? Az édesanyja távozása ténylég ekkora hatással volt rá?
- Figyelj, Zayn… - kezdem, igyekszem kicsit összeszedni magam. Ha Zayn-nek arra van szüksége, hogy meghallgassák, akkor a legjobb emberhez fordult. Nem szeretek lelkizni és főleg nem az érzéseimről beszélni. Csak befogom a számat és hallgatom mások problémáit. A gond itt az, hogy Zayn most azt szeretné, ha elmondanám neki a véleményemet. Hogy valami vigasztalót mondjak, amitől kicsit visszajön az önbizalma. – Kicsit szégyellem magam, hogy nem vettem észre, hogy valami bánt téged. Végül is én vagyok a legjobb barátod vagy mi a szösz… És… mivel barátok vagyunk, tudod, hogy én mindig kimondom, amit gondolok.
Zayn bólint.
- Akkor is kíváncsi vagy a véleményemre, ha nem leszek a legkedvesebb?
Zayn megint bólint, majd azt mondja:
- A te véleményed számít a leginkább. Mindig szeretném tudni, hogy mit gondolsz rólam, hogy olyan embert tudjak faragni magamból, aki neked a legjobb. 
Nyelek egy nagyot. Zayn tényleg sokat változott. Most, hogy nincs édesanyja, kell neki valaki, akibe kapaszkodhat. Akitől függhet, akit kényeztethet ugyanúgy, mint az édesanyját. Emlékszem rá, mikor még a párkapcsolatunk idején áthívott ide magukhoz. Busszal jöttünk, de le kellett szállnunk a belvárosban, hogy beugorhassunk egy virágboltba, hogy Zayn tudjon venni egy rózsát Trisha-nak. Nem értem, hogy lehet elhagyni egy ilyen kedves és szeretetteljes srácot. Zayn-ben megvan minden, ami egy lánynak kell. Kedves, gondoskodó… vicces… szeretetteljes. Őszinte. És tisztelettudó. És mégis neki kell szenvednie.
- Ne változtass magadon semmit. – fogom meg a kezét. – Nekem jó vagy úgy, ahogy vagy.
Hogy még jelentősebbé tegyem a szavaimat, a karomat a nyaka köré fonva ölelem magamhoz Zayn-t. Fejemet a vállára hajtom, nagyujjammal körözök a hátán.
Erős karjaival magához ölel, arcát a nyakhajlatomba fúrja, lehelete csikizi a bőrömet.
Még jó pár percig így állunk az ablak előtt, míg meg nem szólal a csengő.
Értetlenkedve nézek Zayn szemébe, majd követem a földszintre és megállok a nappali ajtajában. Zayn elfordítja a kulcsot a zárban, majd kinyitja az ajtót. Mindenki kővé dermed a szobában, míg végül én töröm meg a csendet.
- Harry! Mit keresel te itt?
A göndör hajú srác tekintete rám talál, majd Zayn-t kikerülve kocog elém.
- Hallottam, mi történt. Bemondták a hírekben. Most azonnal velem kell jönnöd! – kapja el a csuklómat, de megvetem a lábamat.
- Nem megyek veled sehova! Amíg rendbe nem hozzák a házunkat itt maradok!
Harry idegesen fordul meg.
- De nem maradhatsz itt! Nagyobb veszélyben vagy itt, mint bárhol máshol!
- Ne kezd már megint! – rántom ki a kezem a szorításából. – Nem kell megvédened, nem fog itt bántani senki és semmi!
- Ide figyelj! – lép elém Harry. – Te nem tudod miért történt, ami történt! Ebben a városban senki sem tudja, miért törtek be hozzátok!
- Dehogynem tudom! A nyakláncot akarták! Azt, amit tőled kaptam!
Harry szemei elkerekednek, mögötte pedig Zayn élesen beszívja a levegőt.
- Nálad van most az a nyaklánc? – kérdezi.
Halványan bólintok.
- Hol van? – kérdezi egyszerre a két srác. Olyan tökéletesen egyszerre beszélnek, hogy az már ijesztő.

- A fürdőben… - kezdem, mire mind a két srác eszeveszetten kezd rohanni az emelet felé.
A lépcsőnél egymásnak ütköznek, majd erőszakosan próbálják félretolni a másikat. Harry ellöki Zayn-t, mire az nekiesik a korlátnak. A fa akkorát reccsen, hogy már-már azt hittem kiszakad a helyéről.
Kiáltozva próbálom leállítani a fiúkat, de Zayn Harry után veti magát, elkapja a pólóját, majd hátrarántja, mire a göndör hajú srác hátra bukfencben elkezd lefelé gurulni a lépcsőn. Olyan, mint egy túlsúlyos rongybaba, végtagjai ide-oda lengnek miközben csontropogtató reccsenések között zuhan a padló felé.
- Harry! – sikítom, mikor a lépcső utolsó fokáról is legurul.
Szörnyen megijedek, mikor meglátom a vörös vércseppeket a lépcső simára csiszolt felületén. A lábaim maguktól visznek Harry mellé, majd zuhan a térdem a padlóra. A vállánál fogva fordítom meg a srácot. A bal halántékánál egy mély vágásból folyik a vér, tekintete kába, szerintem a fejét is erősen bevágta.
- Zayn te megőrültél?! – kiabálok a fekete hajú srácra, aki megállt a lépcső tetején. – Simán megölhetted volna ezzel!
- Bárcsak sikerült volna. – mondja Zayn, mire hitetlenkedve kapom rá a tekintetemet. Harry hirtelen elkapja a karom, de már késő.
Belenézek Zayn szemébe és érzem, hogy megfagy bennem a vér. A kezem, ami eddig Harry vállán volt, most a földre hullik. A melengető, mogyoróbarna szemek helyett, amik mindig megdobogtatták a szívemet, most egy vérvörös írisz néz vissza rám, összeszűkült pupillával.