15. Fejezet - Démon

Sziasztok!
Ahogy ígértem megérkezett a 15. fejezet, amelyben már beindulnak a dolgok a másik két főszereplő között is! :D Viszont ezúttal arra kérlek benneteket, hogy, ha lehet, kérlek írjátok meg kommentben, hogy az eddig olvasottak alapján kit "szerettek jobban". Harry-t vagy Zayn-t? ^^
Remélem tetszik, jó olvasást! ;)



Sötét van. Hideg van. Alig kapok levegőt a fülledt szagtól. Valami szobában vagyok, Isten tudja hol. Itt nincsenek ablakok semmi olyan dolog, amely beengedné a természetes fényt. Az ajtó olyan, mint a cellarács. Az is. Szinte csak rácsokból van, eltekintve a fából kézül váztól.
Remegnek a tagjaim. A félelemtől, a hidegtől, a tarkómat csikiző érzéstől. Valaki figyel. Folyamatosan. Nem tudom eldönteni, honnan.
A legrosszabbtól tartok.
Fel-alá járkálok, mindenféle képtelen ötlettel a fejemben. Lehet, hogy a föld alatt vagyok, a tenger alatt vagy éppen a felhők fölött. Bár az utóbbi nem igen lenne reális.
Mondjuk ebben a világban mi az?
Ugyanakkor folyamatosan az ájult Louis és Liam képe lebeg a szemem előtt. Csak azt remélem, nekik nem lett semmi bajuk. Akárkik is voltak a támadóim, otthagyták őket a földön. Engem pedig félholt állapotban beraktak egy kocsiba és elhurcoltak.
Gyötör a bűntudat. Harry világosan megmondta, hogy maradjak a házban. Mégis, én csak még több fát tettem a Louis által szított tűzre, amit még Liam sem tudott eloltani. Így nem csak magamat, de őket is veszélybe sodortam.
Hangosan, szaggatottan fújtam ki a levegőt. A könnyeim még nem száradtak fel, a sírásom még nem maradt abba teljesen. A szemem csak lassan szokta a sötétséget. A kis szobában mindössze egy kopottas bőrkanapé volt, meg egy asztal a kellős közepén. Többször nekimentem a szélének, így hosszú időn keresztül égette csípős fájdalom a derekam több pontját.
Teljes kétségbeeséssel zuhantam a kanapéra. Megtöröltem az arcomat és hátrasöpörtem a hajamat.
Féltem. Sőt rettegtem.
Egyre csak a törött képernyőjű telefonom képe lebegett a betonon. Hallottam Harry hangját belőle, de csak épphogy, az is lehet, hogy képzelődtem. Mi van, ha nem is vette fel? Ha senki nem tud arról, hogy én itt vagyok?
Nem, ez eleve hülyeség. Ha Louis és Liam magához tér látni fogják, hogy eltűntem és nyílván szólni fognak Harry-nek. Aki meg fog keresni. Tudom, hogy meg fog…
Meg kell keresnie…
Nagyot nyeltem. Meg kell nyugodnom.
Nem lesz semmi baj.
Nem lesz semmi baj.
Ha Harry itt lenne ő is ezt mondaná. Mindenki ezt mondaná, akármelyikük is lenne itt. Még Niall is…
Lépteket hallottam a folyosóról. A szívembe mintha két kézzel markoltak volna, hogy aztán összeszorítsák, addig préselve, míg egy szottyant, lustán dobogó valami nem marad belőle. Valaki matatott a zárral. Visszatartott lélegzettel néztem a lassan közeledő fényfoltot, ami mintha lebegve közeledett volna. Majd az ajtó kitárult és megláttam a fényhez tartozó személyt.
Felpattantam a kanapéról és majdnem a falig hátráltam.
- Mi az, most már félsz tőlem? Hiszen régebben annyira ragaszkodtál a jelenlétemhez.
Halkan szipogtam.
- Tűnj el… ne keress többet… hagyj békén…!
- Illik így beszélni egy régi baráttal?
Lassú mozdulatokkal letette a kezében tartott lámpást az asztalra. A fény alulról vetült barna bőrére. Így a régi, kedves Zayn-nek tűnt. Annak, akit sosem gyanúsítottam lopással, annak, aki a legkedvesebb barátom volt. Nem pedig a legnagyobb ellenségem.
- Mi történt veled Zayn? – kérdeztem, majdnem suttogva. A sírás, mint egy alattomos kígyó kúszott fel a torkomba, majd megmarta a szememet, amikben kellemetlen, hideg érzésként megjelentek a könnyek. – Miért… miért akarsz bántani?
Zayn oldalra billentette a fejét. Szemében a tömör sötétség csillogott, mint az obszidián.
- Ó, én nem akarlak bántani. Sosem akartalak. – mondta ugyanolyan halk hangon, mint én. A szívem felgyorsult egy pillanatig, majd egyenletesen lassulni kezdett. – Az csak plusz meló lenne. Én pedig gyűlölöm a túlórát.
A kezemmel kellett megtámaszkodnom a falon. A szavai szinte fizikai fájdalmat okoztak.
- Mi a baj Raven? Ez már túl sok neked?
Még a fejemet is elfordítottam, mikor közelebb lépett. Éreztem illatát, melynek eddig sosem tűnt fel bódítóan erős szaga. Kellemetlenül közel volt, arca szinte égette a szememet. Már karnyújtásnyira volt, mikor mélyet szívott a levegőbe. Kezével a fejem mellett támaszkodott a falnak.
- Mindig is eszméletlen illatod volt – jegyezte meg, s írisze felragyogott a vér vöröses fényében, amitől az én vérem majd elfelejtette a keringést. – Miért félsz tőlem?
Nem bírtam levegőt venni. Zayn hideg keze az államra siklott és felemelte a fejemet. Kerülni akartam tekintetét, ami most mogyoróbarna volt és olyan, mint régen.
- Meg akartál ölni – makogtam a suttogásnál alig hangosabban. Zayn mosolyra húzta a száját
- Ugyan, dehogy! Mondtam, hogy az csak túlóra lenne.
A könnyek kicsordultak a szememből. A mellkasánál fogva löktem el magamtól Zayn-t.
- Ne kérdezgess hülyeségeket! Ne akarj ennél is jobban összezavarni!
Zayn halkan felnevetett.
- Túl könnyen össze lehet téged zavarni, Raven. Te is tudod.
Elkerültem a pillantását. A testem minden pontja megfeszült, éreztem a szorítást a mellkasomban, de nem tudtam tenni ellene.
- Túl sokat agyalsz. – folytatta Zayn. – Folyamatosan az életeden gondolkozol ahelyett, hogy inkább élnéd. Fogadok, hogy Styles-en is többet gondolkozol, mint, hogy beszélnél vele.
- Ne vedd a szádra a nevét – tör fel belőlem a morgást. Egyszerűen meg tudtam volna tépni. Nem beszélhet így Harry-ről. Harry sokkal jobb ember nála! Ezerszer jobb!  
Zayn összeszűkítette a szemét.
- Nocsak, kezd éledezni köztetek valami?
Nyitottam a számat, hogy mondjak valamit, de nem tudtam kibökni semmit. Zayn gúnyos mosolyra húzta a száját.
- Sejtettem.
- Nem tudsz te semmit – vetettem oda foghegyről.
- Igen, úgy gondolod? – vágott vissza. Jól kivehető volt hangjából az él, de mintha visszafogná magát, nem emelte meg a hangját. – Azt hiszed, nem tudom, hogy egy papírlapon hívott randizni? Hogy beleestél miatta egy medencébe? Hogy miatta gondolsz a leggonoszabb lénynek a világon? Azt hiszed, nem tudom, miket művel veled? Az orrodnál fogva vezet, csak vak vagy hozzá, hogy észrevedd! Mindig is az voltál.
Bennem egyre inkább kezdett felmenni a pumpa.
- Nem Harry vezetett engem az orromnál fogva Zayn. Hanem te.
Zayn szeme vörösen villant, majd mintha hirtelen kattant volna valami a fejében, előre vetette magát, karjai találkoztak az én karjaimnak és nekinyomott a falnak. Összeért a homlokunk, még az orrunk is, s ajkainkat is lassan érintette egymáshoz.
Ajkai kesernyések voltak, olyan, mint a citrom és szárazak, mint a sivatag. Erőszakkal tapadtak az ajkaimra, szétválasztották őket, majd Zayn nyelve bejutást nyert a számba.
A kezem használhatatlan volt. Természetesen nem csókoltam vissza, a fejemet is megpróbáltam félrefordítani, de Zayn minduntalan jött utánam.   
- Miért ellenkezel? A parkolóban oly’ heves voltál. – lehelte ajkaimra két csók között.
Oldalra kaptam a fejem.
- Akkor még nem tudtam, ki vagy – vágtam fejéhez a szavakat.
Zayn felnevetett.
- Szóval, ha végig ilyennek ismertél volna, ha tudtad volna az igazat, akkor sosem lettünk volna barátok?
Vissza akartam szólni, de nem találtam a szavakat. A kifogást sem találtam.
Fogós kérdés volt. Tényleg, vajon akkor barátok lettünk volna? Ha azon az estén, az erdőben Zayn győz, mi lett volna. Én is olyan lennék, mint ő? Vagy csak egyszerűen a bábja lennék? Mik lettünk volna egymásnak?
- Engedj el Zayn – motyogtam lehajtott fejjel.
- Majd, ha válaszolsz.
Legszívesebben ráüvöltöttem volna, hogy nem tudom. De én gerincesebb vagyok annál, hogy értelmes, megindokolt válasz nélkül hagyjam. De mégis… mit mondjak?
- Zayn – kezdtem, s próbáltam összekotorni valamit. – Ha így találkozunk, nem így viselkedtél volna velem? Számított volna, hogy hogyan vagy mikor találkozunk, ha benned egyszerűen nincs más csak gonoszság és gyűlölet?
- Nekem számított volna – felelte Zayn. – Hidd el, sokat számított volna a kezdet. Ha előbb az én valódi énemet ismered meg, mint Styles-ét. Ha előbb a démonokkal találkozol, nem pedig a vadászokkal minden más lett volna. – hajolt közelebb. Az utolsó szavakat, már az ajkaimra suttogta. – Akkor együtt lehettünk volna.
Majd karjai lehulltak az enyémekről és elhátrált. A levegő hirtelen hideg lett előttem, most, hogy Zayn testének melege eltűnt. Nyílt a cella ajtaja. Zayn magához vette a lámpást, majd megállt vele a küszöbön.
- Ugye, milyen szörnyű? Egyedül ülni a sötétben a félelmeid közepette? Tudván… hogy egyedül vagy?
- Én nem vagyok egyedül – ráztam meg a fejem. Zayn hátranézett rám. – Te sem vagy egyedül.
A srác a homlokát ráncolta.
- Zayn… - léptem kicsivel közelebb hozzá. – Engedd el a múltat. Ne kapaszkodj belé, tönkre fog tenni.
Gúnyos nevetés zengte be a szobát.
- Későn szólsz. Különben is, mi tudhatsz te az egyedüllétről meg a múltról?
Szinte szántam őt. Az a keserűség a hangjába. A gyötrelem, amit gúnnyal próbál palástolni… Zayn szenved. Csak tudnám mitől.
Kilépett a cellából, majd ismét bezárta annak ajtaját. A lámpás pislákoló fényében rám nézett. Mintha arra számítana, mikor török meg és rohanok sírva elé, hogy maradjon.
- Négy hónapot éltem egyedül a sötétben. – mondtam halkan.
- Pontosan. – felelte Zayn. – Épp ezért, ezektől félsz a legjobban.
Elakadt a lélegzetem, bár igyekeztem uralkodni magamon.
Egészen addig bámultam Zayn-re, míg a pislákoló lámpás fényében el nem tűnt a lépcsőn.
Akkor megroggyant a térdem és a földre zuhantam. Nem maradt bennem semmi tartás, semmi erő. Egyszerűen hagytam, hogy a testi és lelki fájdalom a talaj felé húzzon. Elfeküdtem, mint egy sebzett vadállat és csak bámultam magam előtt a falat.
Szépen lassan libbentem át egy másik világba, ahol Zayn még Zayn volt, ahol Harry nem volt, ahol ez az egész nem is létezett. Itt még jobban féltem, mint a valóságban.
Akármerre néztem, nem találtam a zöld íriszeket, a göndör hajat, a biztonságot sugárzó arcot. Nem hallottam Louis nevetését, sem Liam viccelődését. Az álmom szörnyűbb valóságot festett le, mint amilyen szörnyű az eredeti volt. Egy világ kínjával a nyakamban csak Zayn-hez rohantam, de mikor karjai körbeöleltek, nem is éreztem őket.
Tény, ami tény, érzek valamit Zayn iránt. De az nem szerelem. Nem is barátság. Az csak… el nem múló vonzódás egy régi ismerős felé.
Ezzel tisztában vagyok. Azt viszont nem értem, hogy, ha így állunk, akkor ki iránt érzek ilyeneket? Ki miatt pislákol még bennem a remény?
- Ki az? – motyogtam az álom és az ébrenlét határán.
Az a valaki letett egy puha tárgyra. A kanapé anyaga hozzátapadt nedves arcomhoz és kézfejemhez.
- Aludj tovább – mondta valaki, majd a testemet beburkolta a takaró. Ismerős szituáció volt. Szinte éreztem a jelenlétét.
- Harry?
Hirtelen abbamaradt a mozgás. Az a valaki mintha csak úgy felszívódott volna. Átfordultam a másik oldalamra, hogy megkeressem, de hirtelen keze a hátamra simult.
- Le ne ess nekem – mondta.
Elmosolyodtam. Igen, ő az. Megmentett. Eljött, hogy kiszabadítson innen.
Lassan megsimogatta a fejemet. Ujjai érdesek voltak, ami felettébb szokatlan volt.
Hunyorogva kinyílt a szemem, az ijedtségtől pedig leestem a kanapéról.
Nem ő volt velem. Könnyek gyűltek a szemembe, egyrészt az esés fájdalmától, másrészt a csalódástól, ami most a hatalmába kerített. Felzokogtam és a fejemet átkarolva feküdtem a földön.
Zayn megsimogatta a hátamat.
- Semmi baj – súgta, amitől csak még inkább rám jött a sírás.
- Hagyj békén – nyöszörögtem elhaló hangon. – Nem akarok veled lenni…
Kis csönd következett, majd Zayn keze ismét végigsimított a hátamon, a csípőmtől, egészen a jobb lapockámig.
- Hanem kivel? – kérdezte jeges hangon, amitől végigfutott a hátamon a hideg.
Felemeltem a fejem, hogy ránézzek. Arca a régi volt, bár kissé mogorva. Nem értettem, mit akar.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem, a könnyeim patakokban folytak. – Nem tudom!
Újra vissza akartam feküdni a padlóra, de Zayn karjai körbeöleltek, s magukhoz szorítottak. Kezem a mellkasára simult, arcom a nyakánál lévő kis gödröcskéhez szorítottam.
- Én tudom – mondta halkan. – Én tudom, kiben bízhatsz. Tudom, ki a barátod… ki az, aki szeret téged.
A sírásomat, mintha elvágták volna. Felnéztem Zayn arcára. Halvány mosolyt küldött felém.
- Ki? – értetlenkedtem.
Zayn közelebb hajolt, egészen a fülemig siklott az ajka.
- Én.
Elakadt a lélegzetem. A fejemben egy kis hangocska hangosan tiltakozott és minden erejével azon volt, hogy felmutassa Zayn igazi énjét.
A sírás újabb rohamával löktem el őt magamtól.
- Nem!
Remegő tagokkal álltam fel a talajról. Az izmaim rángatóztak, alig voltam ura a testemnek. Már nem is én voltam. A könnyeim benedvesítették az arcomat, lepotyogtak a földre és a pólómra.
Zayn szép lassan állt fel, én pedig teljesen a falhoz préseltem magam.
- Mi a baj Raven? – kérdezte lágy hangon. – Nem bízol bennem?
Szaggatottan vettem a levegőt. Mikor megszólaltam, a hangom rekedt volt és elkeseredett. Utoljára talán az Intézetben volt ehhez hasonló hangszínem.
 - Nem tudom, miféle ostoba játékot játszol velem… de nem leszek a bábod… soha nem leszek a tiéd!