Trailer

Sziasztok!
Nem, sajnos ma nem egy új résszel jöttem. :( Most egy amolyan jajnemtudok írni korszakban vagyok, de ismerem magamat annyira, hogy tudjam, majd elmúlik. De, hogy titeket se hagyjalak unatkozni, elkészítettem a blog trailer-ét! :D Remélem tetszik majd nektek! ^^ Ígérem az új résszel is hamarosan jövök!

12. Fejezet - Üzenet a papíron

12. Fejezet

Sziasztok!
Elnézést kérek a pár napos késésért, elég sűrű hétvégém volt, ma meg még nyílt napon is voltam. :3 Viszont ennek köszönhetően szabad lett a keddi napom többi része, szóval hoztam nektek egy újabb részt, amelyben már Harry szemszögéből is láthatunk néhány dolgot. :) Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;)

Eltűnök…
A gondolataim… a kérdéseim… annyi volt belőlük, szinte bele se fértek a fejembe…
Most pedig egyszerre minden háttérbe szorul… egyetlen mondattól képes vagyok máshogy látni mindent…
- Nem tehetitek…
Harry nem néz rám. Szomorúan elmosolyodik, majd egyszerűen kikerül és a konyha bejáratához megy. Ott megáll és vissza se nézve közli velem a tényeket.
- Nincs beleszólásotok. Se neked se Trisha-nak. Nekem sem. Még, ha úgy döntök, hogy megpróbálom apámat lebeszélni erről, akkor sem menne. Megkaptuk a parancsot.
Harry tovább indul. Már majdnem a nappaliban van, amikor kitörik belőlem a szó.
- Ha akarnál, se tudnál segíteni, mert nem mernéd megpróbálni!
Harry megtorpan. Nem fordul hátra, nem lesz dühös, mint ahogy én tenném. Nem, ő uralkodik magán.
- Nem tudod miket beszélsz Raven. Jobban ismerem apámat, mint te. És amúgy is. Mindenkinek jobb lesz, ha Zayn nem lesz többé.
- Ez nem igaz! – kiabálok rá hisztérikusan. – Nekem nem lesz jobb! Trisha-nak se lesz jobb!
- Ez csak kettő ember. – mondja Harry. Még mindig nem fordul meg, hangja még mindig nyugodt, de karjában megfeszülnek az izmok.
- És? Neked, démonvadásznak minden egyes ember fontos kell, hogy legyen!
- Az égvilágon semmit sem tudsz rólunk! – szorítja ökölbe a kezét.
Remeg a kezem dühömben. Vagy háromszor neki kell futnom a mondatnak, mikor végre rá tudok kiabálni Harry-re.
- Ilyen emberekről nem is akarok tudni semmit!
Elrohanok Harry mellett és felrohanok az emeletre. Berontok a rózsaszín falú szobába, aztán magamra zárom az ajtót. Legszívesebben lelépnék innen, most azonnal, de nem tudnék hová menni és csak préda lennék, egyedül az utcán.
Préda… Milyen fura ezt a szót használni. Zayn vadászik rám, mert nálam van a nyaklánc, ami fogalmam sincs miért kell neki, mivel Harry szerint inkább taszítania kellene…!
Ami pedig Harry-t illeti… nem értem, hogy gondoltam, hogy bízhatok benne! Vagy, hogy ő majd megért! A megnyerő külseje ellenére egyáltalán nem olyan ember, mint, ahogy Louis leírta őt. Ezek után mondhat bármit, nem fog érdekelni. Amúgy pedig, hogy gondolhattam, hogy közeledhetek hozzá?! Miért futott át ilyen az agyamon? Egy ilyen visszataszító, zárkózott, ellenséges ember… Sosem tudnék ilyen embert szeretni.
Sírni tudnék dühömben és tehetetlenségemben. Olyan vagyok, mint egy hisztis kisgyerek. Bezárkózom a „szobámba” és nem vagyok hajlandó addig kijönni innen, míg be nem látják, hogy nekem van igazam. De hát mi mást tudnék csinálni? Mondhatnék én Harry-nek akármit…! Meg se hallgatna! Akkor meg minek jártassam a számat?  
A kis szekrényhez trappolok, majd addig kutatok benne, míg nem találok egy A4-es írótömböt és egy tollat. Befészkelem magam ezekkel az ablak és az ágy közé, a szokásos helyemre. Felhúzom a lábaimat, arra fektetem az írótömböt. Kattintok a tollal, majd írni kezdek.

Kedves papírlap!

Egyre rosszabbra fordulnak a dolgok. Kezdem úgy érezni, hogy végleg elegem van ebből. Hogy ennyit bírtam. Hogy nem tudom ezt tovább csinálni. Csakhogy nem dönthetek így, különben egy élet vész kárba. Egy szörnyeteg élete, akit nem tudok sem szeretni, sem gyűlölni. Mint kiderült, a legjobb barátom valójában ellenem van és meg akar ölni. Azért ilyen hírt sem ír le mindennap egy ember. És nem is történnek vele olyan dolgok, mint velem.
Nem sajnáltatom magam, ha tenném is, nem mennék vele semmire. Kérdezhetném, hogy miért? Hogy miért pont én, mit tettem, hogy ezt érdemlem stb. Már benne vagyok, nem tudok kimászni belőle. Viszont, ha már benne vagyok, azért lehetne jó oldala is a dolognak. Csakhogy nincs. A házunk romokban, most Styles-éknél vagyok. Mármint Harry-nél. Akit félreismertem. De durván. Ő sosem volt a szőke herceg fehér lovon, akire én vártam. Kezdem azt hinni, hogy ilyen herceg nincs is. Nekem nem adatott meg, hogy szerelmes legyek, pedig itt vagyok, lassan 19 éves. És mikor megláttam őt, a göndör hajával s zöld szemeivel én tényleg elkezdtem reménykedni. Rosszul tettem.  Mégis mire számítottam? Talán, hogy majd…

Valaki kopog az ajtón. Ijedten dobom el a tollat és tépem ki a papírlapot a tömbből. Összegyűröm és begurítom az ágy alá, majd magát a tömböt és a tollat gyors a párna alá rejtem.
- Ki az? – szólok ki, amikor már a szoba közepén állok.
- Nem Harry. – hangzik a válasz.
Felsóhajtok.
- Gyere be Louis. – ülök le az ágy szélére.
Kinyílik az ajtó és a kócos srác bedugja rajta a fejét, majd belép a szobába és becsukja az ajtót.  
- Harry totál kiakadt. – kezdi. – Fel-alá járkál és csak káromkodik magában. Mikor hozzászóltam, kis híján rám üvöltött. Először azt hittem a melltartók miatt, de szerintem most más…
- Louis – szólok közbe. A srác elhallgat. – Ehhez most nincs kedvem.
Louis felsóhajt, majd mellém ül.
- Min kaptatok össze? – kérdezi.
A hajamba túrok.
- Harry elmondott mindent. Zayn-t, a vadászokat, Trisha-t, a feladatát…
Louis bólogat.
- Akkor már mindent értek. Valahogy sejtettem, hogy előbb utóbb te is belekeveredsz ebbe az egészbe.
- Hidd el, nem szándékosan tettem. – sóhajtok. – Elegem van ebből az egészből.
- Én is ezt mondtam az elején. – könyököl a térdeire Louis. – Aztán szép lassan megszoktam. Hidd el, neked is menni fog.

- És, ha én nem akarom megszokni? – szólok közbe. – Ha én mindent újra vissza akarok állítani úgy, ahogy régen volt? Akkor magamra maradtam?
Louis felsóhajt.
- A világ változik Raven. Néha kisebb változások jönnek, néha nagyobbak. Ezekkel együtt kell tudni élni, különben elveszel. Van, ami után már semmi sem lehet a régi.
Felsóhajtok és a tenyerembe temetem az arcomat, majd ugyanazzal a mozdulattal hátrasimítom a hajamat.
- Nem kérsz valamit enni? Ma még nem ettél semmit. – simít végig Louis a térdemen.
Bólintok, majd a srácot követve kisétálok a szobából, le a konyhába.


~Harry Styles~

Sóhajtva lépek be a lakásba, a ki tudja már hányadik sétám után a ház előtti járdán. Leveszem a cipőmet, aztán átsétálok az előszobán és az emelet felé veszem az irányt. Most, hogy lenyugodtam, talán majd ésszerűbben tudok beszélni Raven-el. Muszáj megértenie a dolgokat és azt is, hogy én itt nem tudok tenni semmit. És neki sem kellene a saját biztonsága érdekében.
Felérek a lépcsőn és látom, hogy a lány szobájának ajtaja nyitva van. Lassan besétálok, a küszöbön körülnézek, de nem látom őt sehol. Előrehajolva nézek a fürdőszoba irányába, de ott sem látom. Már fordulnék meg, hogy körülnézzek a földszinten, amikor egy összegyűrt papírgombóc magára vonja a figyelmemet. A galacsin alig lóg ki az ágy alól, látszólag Raven gyorsan el akarta rejteni.
Tudom, hogy nem lenne szabad. Minden ember így van ezzel. Ha kíváncsiak minden szabályt képesek megszegni. Én sem vagyok különb.   
Besétálok a szobába, majd lehajolok a galacsinért. Könnyedén széthajtogatom és bár a lap maga gyűrött, azért a tollal írt szöveg olvasható.

„…Ő sosem volt a szőke herceg fehér lovon, akire én vártam. Kezdem azt hinni, hogy ilyen herceg nincs is. Nekem nem adatott meg, hogy szerelmes legyek, pedig itt vagyok, lassan 19 éves. És mikor megláttam őt, a göndör hajával s zöld szemeivel én tényleg elkezdtem reménykedni. Rosszul tettem…”

Leengedtem a papírt. Az első, ami megmaradt bennem, az az, hogy Raven érzett valamit irántam. Lehet, hogy szimplán csak vonzódást, de az is érzés volt. És itt a lényeg. A volt. Raven csalódott bennem. Talán amiatt, ahogy beszéltem vele. Vagy amiatt, amiket mondtam neki…?
Ha így van, akkor nem igen tudok mit tenni. A tényeket el kell fogadni, ha akarja, ha nem. A most fennálló eseményekből inkább jobb, ha kimarad. Viszont mondhatnék neki akármit Malik-al kapcsolatban nem hinné el. Makacs.
A kettőnk kapcsolata azonban más lapra tartozik.
A kis szekrény fiókjából előhalászok egy tollat, majd a lap alján maradt helyre teszem meg a próbálkozásomat. A papírt és a tollat az ágyra teszem, majd elhagyom a szobát és a sajátomba sétálok.  


~Raven Ramsay~

A Louis által összedobott szendvicsekkel a hasamban és magával a szakáccsal az oldalamon sétálok fel a lépcsőn a szobámba. A srác csak mondja a magáét, míg én vigyorogva lépkedek mellette. Vicces látványt nyújt, ahogy mindenről tud beszélni és az sem érdekli, hogy egyáltalán nem figyelek rá.
Belépek a szobába. Valami van az ágyon. Odamegyek és a kezembe veszem a gyűrött papírt, Louis monológjától kísérve. A szemeim elkerekednek az írásom alatt álló formás betűk láttán.  
- Mi történt? – lép mellém Louis, mikor észreveszi, hogy ledermedtem.  
A rövid mondatra mutatok a lap alján.

„Ha szerinted is rá tudok cáfolni erre, gyere a hátsó kertbe fél hétre!
All the love: H”

Meglepettségemből Louis értelmes kérdése szabadít ki.
- Mire akar rácáfolni?

***

Felveszem a szorosan a lábamra simuló fekete farmert, majd hozzá a fehér, elegáns inget. A nyakláncot a nyakamba akasztom, majd kifésülöm a hajamat. A sminket nem viszem túlzásba: kihúzom a szemem, használatba veszem a szempillaspirált és egy kis szájfényt.
Közben pedig el sem hiszem, hogy azért csinosítom ki magam, mert Harry elhívott… randizni… vagyis… valami olyasmi… igazából magam sem tudom, mit akar ezzel, de kíváncsi vagyok rá.
Ránézek a karórámra, majd miután megállapítom, hogy három perc és fél hét, felveszem a magasított sarkú cipőt és lesétálok a földszintre. Kinyitom a hátsó kertbe vezető ajtót és egyből eltátom a számat.
A kert hozzám legközelebb eső két fájára gyönyörű, a nap fényeiben világító lámpásokat akasztottak, a fák között girlandokkal. A fák alatt középen egy kis asztalka, rajta pezsgősüveg és két pohár, meg egy magnó. Ahogy közelebb sétálok, már hallom is a zongoradarabot és a székeket is felfedezem az asztal mellett.

Amikor már csak úgy öt lépésre vagyok a fáktól, az egyik mögül előlép a göndör hajú srác, méghozzá öltönyben. Rám mosolyog, én pedig meglepetésemben nem tudok mást csinálni, mint visszamosolyogni.
- Tetszik? – kérdi Harry rekedtes hangján.
- Nagyon. – mosolygok szélesebben. – De elárulnál valamit?
- Persze. – lép közelebb. Alig egy lépésre van tőlem.
- Mi most randizunk?