9. Fejezet - Ismeretlen érintések

9. Fejezet

Sziasztok!
Légy szíves ne haragudjatok emiatt, a pár napos késés miatt, kicsit elmaradtam az írással. :/ Viszont most itt az új rész és már elég sokan jelezték, hogy tetszik, ahogyan írok és, amit írok. :) Remélem ez ezek után is így marad. ^^ Jó olvasást! ;)



- Zayn… - suttogom, de közben olyan érzésem van, mintha most hallanám ezt a nevet először. Ki ez az ember? Ember egyáltalán? Vagy csak valami rémálom szereplője? Ébren vagyok? Vagy alszom és éppen álmodok? Mert ez nem lehet a valóság. Nem, olyan valóság nem létezhet, amiben Zayn… rossz lenne… Ilyen világ nincsen…
- Bocsi Raven – mondja. Hangja, még mindig ugyanolyan, mint amilyennek megismertem. Attól eltekintve, hogy ez a… valami, már biztos, hogy nem Zayn. – Idáig tartott a játszadozás. Most bekeményítünk.
Másodperceken belül tűnik el a fal mögött, majd nyitja ki a fürdőszobaajtót.
- Ne hagyd neki…!
Harry keze a csuklómra fonódik, megpróbál felülni, de túlságosan szédül.
- Harry, ne… - könnyeimmel küszködve próbálom a falhoz támasztani a sérült srácot, de nem igen hagyja magát. Tekintetében látom az elszántságot és a gyűlöletet Zayn iránt. Nem fog engedni.
- Ide figyelj – szorítja meg a kezemet. – Rohanj utána! Te tudod, hol az a nyaklánc, ő nem!
- Simán megtalálja…
- Nem, nem fogja! Az a nyaklánc taszítja magától a Zayn-hez hasonlókat! – néz a szemembe.
Könnyektől elhomályosult szemmel nézek a lépcső felé. A fülemben mintha egy dobot püfölnének, szabályos ütemre visszhangzik a fejemben a Harry száján kiejtett három szó:
A Zayn-hez hasonlókat…
Többen is vannak? Akkor nem hallucináltam, mikor otthon, Andy szemeit is ilyennek láttam? Ez tényleg igaz?
Lerázom magamról Harry kezét és Zayn után vetem magam. Kettesével szedem a lépcsőfokokat, majd egy nyaktörő kanyarral fordulok be a fürdőbe.
Itt már kész káosz uralkodik, Zayn mindent feldúlt, hogy megkeresse a nyakláncot.
Vérvörös szemekkel fordul felém, amitől még a vér is megfagy bennem. Én még sosem féltem embertől ennyire. Ráadásul Zayn elméletben még a barátom is. De ezekkel a szemekkel inkább nézném valami pokolfajzatnak.
- A vadász oldalára állsz? – kérdi, hangjában érződik az él, amitől remegni kezdenek a térdeim.
- A jó oldalára állok. – vágok vissza, bár hangom remeg. Tekintetemmel a ruháimat keresem.
- Jó? – kérdez vissza gúnyosan vigyorogva. – Rossz? Vadász? Démon? A világ tele van ellentétekkel. Igaz, Raven? Te a vadászokat tartod jónak, ugye? Pedig a végén úgyis ők fognak veszíteni.
- Minek a végén? – vetem oda a kérdést, hogy folytassam a beszélgetést. Őrülten kutatok a holmim után, de sehol sem látom.
- Az örök háború végén. A jó és rossz harca végén. A világ végén. – hangzik Zayn válasza.
Nyelek egy nagyot. Most találtam meg. Beleesve a kádba, néhány törölköző alatt ott lapul a nadrágom, mellette pedig a darabokra tépett pólóm.
- Ha a világ véget ér, te is elpusztulsz. – mondom Zayn-nek, bár még magam sem tudom, mennyi értelme van a szavaimnak.
Gúnyos nevetés a válasz.
- Engem nem tudsz elpusztítani. Örök életet kaptam a Teremtőtől, amit aztán a saját akaratom szerint irányítok.
Önkéntelenül is belenézek Zayn szemébe. Ez nem Ő. Amiket mond, ahogy mondja… Zayn nem ilyen. Zayn más. Zayn… a barátom.
- Mi lett veled Zayn? – kérdezem elcsukló hangon, miközben teszek egy lépést oldalra. – Te nem ilyen vagy.
Egy önelégült mosolyt enged felém.
- Mindig is kitűnően tudtam színészkedni.
Élesen beszívom a levegőt. Olyan érzésem van, mintha falnak ütköztem volna.
A legjobb barátom. Akit az életem egy jó szakaszában ismertem meg… mégsem az, akinek gondoltam? Csak megjátszotta? Azt, hogy mellettem áll? Hogy bízik bennem? Az, hogy szeret… hazugság volt?
Egy könnycsepp kibuggyan a szememből. Szégyen most a sírás, de a könnyeket nem lehet visszatartani.
- Miért sírsz Raven? – kérdezi Zayn méz-mázos hangon. – Szomorú vagy? Hát leesett végre, hogy téged senki nem szeret?
Lenyelem a sírást. Tudom, mire megy ki a játék, mégis szörnyen rosszul esik, amit mond. Ha így visszagondolok az eddigi életemre, tényleg elég nyilvánvaló dolog, hogy engem nem igen szeretnek az emberek. Csak az a gond, hogy nem mindenki van így ezzel…
- Tévedsz Zayn. – rázom meg a fejem. Még egy mosolyt is sikerül az arcomra varázsolni. – Lehet, hogy nem kedvelnek annyira, mint mondjuk Harry-t vagy téged, vagy akárki mást… de igenis vannak, akik szeretnek. Viszont te, nem tartozol közéjük.
Zayn újonnan előtörő dühét felhasználva vetődöm a kád felé. Megragadom a nadrágom szárát és már rohanok is az ajtó felé. Hallom Zayn döngő lépteit mögöttem és mikor befordulok a lépcsőre, valami egyszerűen kirántja alólam a lábamat.
A kezemet ösztönösen emelem előre, de túl közel vagyok a lépcsőfokokhoz. A kezem lecsúszik, a fejem hatalmasat koppan a talajon. Iszonyú fájdalmat érzek, elszédültem és homályosan látok. Az ösztöneimre hagyatkozva állok négykézlábra és vonszolom magam a lépcső felé, amikor valami ismét megragad.
Sikítok, mire hatalmas durranás rázza meg a levegőt. Zayn karjai lehullnak rólam, én pedig azonnal lábra tornászom magam és lebotladozom a lépcsőn, miközben durranások sorozatától visszhangzik a lakás.  
Lebukdácsolok a lépcsőn, Harry derékon ragad, majd miután megint meghúzza a ravaszt, a nappali felé húz. Feltépi a bejárati ajtót, majd az ismerős fekete kocsi felé tuszkol. Bepattanok az anyósülésre, Harry pár másodpercen belül már a volán mögött ül és rátapos a gázpedálra. A kerekek csikorogva ellenkeznek, ahogy kifordulunk az útra.

- Jól vagy? – fordul felém, mikor már a főúton száguldunk.
Némán megrázom a fejem.
Harry nem firtatja tovább a dolgot. Csendben autózunk tovább, a szemem sarkából néha rápillantok. Innen pont nem látom sebesült halántékát, de azért a tekintete néha kicsit elhomályosodik és a kezét is nehezen tartja a kormányon.
Aggódom érte. Mi van, ha komoly baja lesz ebből? Elvégre minden veszélyen átvágva jött el Zayn-hez, hogy elvigyen onnan. De miért? Miért vagyok ennyire fontos neki?
Leparkolunk az út szélére, az ismerős ház elé.
- Akkor te itt laksz? – csúszik ki a számon a kérdés.
- Igen. – bólint Harry. – Egyedül élek, de most apám is itt van…
Kinyitja a kocsi ajtaját, majd megtántorodik, és az autóban kell megkapaszkodnia.
- Harry! – kiáltok ijedten. Kiszállok a kocsiból és azt megkerülve Harry-hez rohanok.
- Jól vagy? – érintem meg a vállát.
- Azt éppen nem mondhatnám… - felei kábán.
Minden zokszó nélkül emelem át a karját a vállamon, aztán a ház felé támogatom. Már a lépcső felénél járunk, mikor hirtelen kicsapódik a lakás ajtaja és két férfi szalad ki rajta.
- Harry! – kiáltják mindketten.
Az idősebbik, akiben ráismerek Des Styles-re, átveszi tőlem a fiát és betámogatja a lakásban. Louis aggódva figyeli őket, majd rám néz. Mozdulatlanul, a mellkasom elé húzott kezekkel állok az ajtóban. Louis a vállamra teszi a kezét, halványan rám mosolyog, majd bekísér a házba.
Mivel már ismerem a járást egyből a nappaliba megyek. Négyünkön kívül nincs itt senki. Harry-t Des a kanapéra ültette és most valamivel tisztogatja a sebet a feje oldalán. A srácnak csukva van a szeme és egyenletesen lélegzik. Szerintem elájult.  
- Rendbe fog jönni, ugye? – kérdem halkan.
- Ne aggódj miatta. – felei Des szűkszavúan.
Úgy érzem, nemkívánatos személy vagyok. Lehajtom a fejem és Louis-tól eltávolodva az emeletre megyek. Benyitok az ismerős szobába, majd az ágyra vetem magam. Felhúzom a térdeimet és belenyúlok az eddig a kezemben szorongatott nadrágom zsebébe. Az ujjaimat a nyaklánc köré szorítom, majd az arcomat a párnába temetem.
Szörnyen bánt, ami történt. Harry miattam sérült meg. Des most utál, amiért veszélybe sodortam a fiát. Zayn pedig…
Szipogva törlöm le a könnyeimet. Zayn már nem a barátom. Amit eddig mondott és csinált az mind hazugság volt. Nem a barátom és nem szeret engem. Pedig én szerettem.. csak nem tudtam kimutatni. Sőt, még most is szeretem…
A Pokolba is ezzel! Miért pont most kell rájönnöm, hogy szeretem Zayn-t? Miért most törnek elő belőlem az érzelmek. Miért most érzem úgy, hogy képes lennék bevallani Zayn-nek, hogy szeretem? Miért pont akkor jönnek ki az érzelmeim, mikor már késő…?
Elvesztettem Zayn-t… elvesztettem a barátomat… aki sosem volt a barátom…
Én már azt sem tudom hol áll a fejem. Annyi minden történik, hogy elvesztettem a fonalat. Nem értem micsoda Zayn és miért hívta vadásznak Harry-t. Nem tudom, milyen fegyver volt Harry-nél, amivel még Zayn-t is elüldözte, pedig a srác szavai alapján ő elpusztíthatatlan…
Abban sem vagyok biztos, hogy az a világ, amiben eddig éltem valóság volt-e… Megint diliházba fogok kerülni…

Annyit agyalok, hogy végül belefáradok az egészbe. A szemhéjaim elnehezülnek, a légzésem egyenletessé válik. De mégsem tudok elaludni. Fáradt vagyok, ez tény és való, de inkább csak az ébrenlét és az alvás között lebegek. Idegesítenek a ház zajai, szinte félek tőlük. Egy nap alatt a feje tetejére állt minden. És most nincs, aki megvédjen.
Meleg levegő suhan át a szobán és beteríti a testemet. Finom, puha vászonként hullik a kezemre és a lábaimra, amin még mindig ott van Zayn mamusza. Nem is öltöztem át, időm sem volt rá. Már azt sem tudom, mióta gubbasztok ebben a szobában…
Valami csikizi az arcomat, aztán ajkak érintik meg a halántékomat. Egy kéz simít végig a takaróval fedett testemen. Morgolódva megfordulok, mikor az érintés a semmibe veszik.
- Sssh! Aludj tovább – simogatja meg valaki az arcomat. Egy mély, rekedtes hang beszél hozzám.
Visszafordulok az oldalamra, de a szemöldökömet ráncolom. Félálmomban vagyok, vagy ez az egész már egy álom? Inkább tűnik az utóbbinak… mármint, ha ébren lennék, szerintem tudnám, hogy ki ez. De most, ez az alak csak egy, a tudatalattim készítette személy, akinek elmondhatom a bajaimat.
- Engem senki sem szeret… - mormogom, csukott szemmel.
Sóhajtást hallok. Ez a valaki, megint megsimogatja az arcomat.
- Ez nem igaz. Csak most gondolod így.
Aztán az érintés megint tovaszáll, én pedig álomba merülök.