2. Fejezet - Viszontlátás

2. Fejezet

Sziasztok!
Íme, az új dal mellé egy új bejegyzést is hoztam! :D Köszi szépen a 138 oldalmegjelenítést, örülök neki, hogy ennyien olvastátok már! Remélem továbbra is így marad! ^^ Jó olvasást! ;)

Raven Ramsay

- Mikor már mindenki lefeküdt érted jövök. Addig pakold össze, amit magaddal akarsz hozni. Vihetsz akármit. – mondja Harry, majd elengedi a vállamat és kimegy, meg sem várva a válaszomat.
Szoborként állok, még mindig a mellkasom előtt tartott kezekkel és könnyes arccal. Lassan mozogva törlöm meg az arcomat és a szememet. Körbenézek a szobában. Az ágyon még ott hever néhány ruha, amiket Gemma vett elő a szekrényből. Elmélázva nézegetem őket. Ha Harry tényleg igazat mondott és segít is megszabadulni innen, akkor csak egy helyre vihet. A belvárosba a nagynéném cipőboltjába. Elyse néni már kis kora óta kint él Londonban és mostanra egy elég népszerű cipőbolt tulajdonosa. A lakása a bolt felett van és engem is azzal a feltétellel engedtek ki ide, hogy nála lakom és szorgalmasan segítek neki a boltban. Vajon mit fog szólni, ha beállítok hozzá egy vadidegen sráccal az éjszaka közepén?
A ruhákat ott hagyom, ahol vannak, hozzájuk sem nyúlok, csak fogom az egyik párnát és visszaülök az ablak alá a földre. Átkarolom a párnát és hozzápréselem az arcomat is. Emlékszem azon az estén is így aludtam, mikor a nagynénémmel sátoroztunk az erdő szélén. Levágtam egy hisztit, hogy nem akarok vele egy sátorban aludni, de mikor leszállt az éjszaka, persze remegtem a félelemtől. A párnámat átölelve hevertem a hálózsákban, miközben az erőd minden hangját valamiféle kísértettel azonosítottam. Mikor a szél megrázta a sátrat, ijedten húztam össze magamat és bújtam mélyebben a hálózsákomba. Nem néztem semerre sem, a szemeimet szorosan lehunytam, mindaddig, míg a sátor cipzárja meg nem mozdult. Akkor összerándult izmokkal és félelemmel a mellkasomban ültem fel és meredtem a bejáratra. De ott nem mozdult semmi. És kívül sem láttam semmi szokatlant. Magamat nyugtatva feküdtem vissza, mikor megint fura neszt hallottam és valaki egyértelműen nekiment a sátornak. Az árnyékát láttam a holdfényben a sátor oldalán és annyira beijedtem, hogy mozdulni sem mertem.  A fejemet a párnába temettem és még a légzésemet is halkabbra fogtam. És akkor, meghallottam a nagynéném hangját.
- Raven! Raven kelj fel és gyere ki egy percre! Mutatni akarok valamit!
Megkönnyebbüléssel fújtam ki az eddig bent tartott levegőt, majd kászálódtam ki a hálózsákból. Kicsit szokatlan volt, hogy Elyse néni az éjszaka közepén mutatni akar valamit, de mindig is tudtam, hogy megszállottja a természetnek, ezért nem tagadhatom meg tőle, hogy mondjuk, agyondicsérje azt a csigát, amit a sátor oldalán talált.
Lehúztam a sátram cipzárját, aztán kimásztam. Hidegebb volt, mint, amire számítottam. A fekete térdnadrágom és az egyszerű, szürke pólóm nem volt elég, hogy megvédjen az erdő hideg levegőjétől. A karomat dörzsölgetve sétáltam távolabb a sátortól.
- Elyse néni!
Tekergettem a fejem jobbra-balra, hogy megtaláljam, de egyszerűen nem volt sehol. Mintha képzeltem volna ezt az egészet.
- Elyse néni!
Persze, tudhattam volna! Olyan fáradt vagyok, hogy már hallucinálok. Remegő tagokkal fordultam meg és indultam vissza a sátorba, amikor a lábam egyszerűen hozzátapadt a talajhoz. Mozdulni sem tudtam, a levegő mind a tüdőmbe szorult. És a sátor mellől két, vörösen világító szempár meredt felém.
Újra könnyek gyűltek a szemembe és szorosan magamhoz öleltem a párnát. Ezek után nem igen emlékszem sokra. Volt ez hatalmas durranás, aztán filmszakadás. Mintha, valami fejbevágott volna, vagy nem tudom. Nem sokkal később ugyanott ébredtem, ahol este álltam, csak már sütött a nap és a nagynéném arcát láttam, egy rakás mentős gyűrűjében. Elyse néni annyira megrémült, mikor ájultan talált nem messze a sátramtól, hogy azonnal értesítette a mentősöket. Én hülye meg csak azt bírtam hajtogatni, hogy egy szörnyeteget láttam vörös szemekkel a sátor mellet. Meg hogy valami leütött, meg, hogy egy durranás is volt. Be akartak vinni a kórházba, azt hitték megőrültem. Végeztek is rajtam valami vizsgálatot, aztán egy héttel később, zárás után törtek ránk a cipőboltban és ráncigáltak be egy nagy autóba, hogy soha többet ne lássam a nagynénémet, se senkit.
Most meg itt dekkolok egy egyre sötétedő szobában, várva a megmentőt, aki lehet, hogy el se jön. Őszintén szólva, nem lepődnék meg, ha így történne. Nem bízom Harry-ben. Sőt egyik srácban sem. Gemma-ban sem. Ezt akár a szemükbe is mondom.  

                                                                       ***

Már teljes a sötétség, odakint még a hold is előbújt. Már minden tagom zsibbad, ezalatt a hosszú idő alatt nem igen mozdultam meg. És talán már hajnali egy is elmúlt.
Tudhattam volna. Ez az egész csak egy nagy hülyeség.
Sóhajtva álltam fel és dobtam a párnát az ágyra. Felkészültem erre a variációra, most mégis szorít a mellkasom. Talán reménykedtem volna? Mégis miért tettem volna? Eleve tudtam, hogy Harry nem fog eljönni. Akkor most miért érzem úgy, hogy csalódott vagyok?
Megdörzsölöm a szememet és, amikor leeresztem a kezem, hátraugrok ijedtemben. Harry áll előttem, alig pár lépésre, mögötte az ajtó tárva nyitva. Szája sarkában apró mosoly bujkál.
- Bocs.
- Hogy… hogy a fenébe tudtál bejönni ilyen halkan? – suttogom.
- Nem csináltam semmi különöset. – vonja meg a vállát. Ugyanúgy suttog, mint én. – Ugyanúgy mentem, mint mindig.
Összehúzom a szemem. Ez most aggasztó vagy vegyem jó jelnek?
- Kész vagy? – néz Harry az ágyon heverő ruhákra.
- Igen. – bólintok. – Innen nem kell semmi.
- Biztos? – kérdez rá Harry. Határozottan bólintok. – Na! – sétál az ágyhoz. Felemeli az egyik piros, mintás pólót és a kezébe veszi az alatta fekvő nyakláncot. Visszajön hozzám. – Legalább ezt vidd el.
A kezében tartott nyaklánc egy hosszú láncsoron csüngő, ovális alakú medál, amelynek keresztet véstek a közepébe. A medál és a mintha is szürke, hogy passzoljon a lánchoz, de a szélén lévő idegen nyelven írott feliratot, valami furcsa, halványan fénylő, zöldes anyaggal írták rá. Majdnem olyan színnel, mint amilyen színe Harry szemének van.
Még egyszer megnézem a láncot, majd Harry-re téved a pillantásom, aztán elveszem tőle a láncot. Mosolya egy árnyalatnyival szélesebb lesz, mikor fel is veszem.
- Induljunk! – mondja, mikor leengedem a karomat.
Követem őt, ki a szobából, végig a folyosón, majd le a lépcsőn. Eléggé bizarr, hogy az én lépteim, majdhogynem hangos zajt csapnak a néma és sötét lakásban, míg Harry lépteit egyáltalán nem hallani.
- Harry! – szólalok meg, mikor keresztülvágok a nappalin. – Nem úgy volt, hogy engem kamerákkal figyelnek?
- De igen. – mondja Harry, majd a óz előszobába érve megáll és leakasztja a kabátját a fogasról. Hátrafordul és egy másik kabátot meg az én kezembe nyom.
- De akkor nem fog ez feltűnni nekik? – kérdezem, talán kissé gúnyosabban, mint akartam.
- Akkor nem, ha le van állítva a felvétel. – válaszol Harry.
- Mi? – értetlenkedek.
Harry arcán megmagyarázhatatlan mosoly terül el.
- Gondoltad volna, hogy Louis egy informatikai zseni?
- Te beavattad?! – kérdem felháborodva.
- Egyedül nem tudtalak volna kivinni innen! – feleli Harry. – Felveszed még azt a kabátot vagy akasszam vissza?
Magamban morogva bújok bele a sötétbarna kabátba, majd miután Harry kinyitja az ajtót, követem a kocsihoz is. Fura módon nem esik az eső, de még így is érezni az illatát és az eget sötét felhők borítják, így nem látni a csillagokat.
Beszállok az anyósülésre, aztán bekötöm magam.
- Hová lesz a fuvar? – kérdi Harry, mikor beindította a kocsit.
- A belvárosba. Van ott egy cipőbolt. – felelem. Ez a leggázabb útbaigazítás, de meglepetésemre, Harry azonnal tudja, miről beszélek.
Elindítja a kocsit, majd elhajt. Szótlanul ülök mellette, miközben megint csak az ablakon bámulok kifelé. Most azért nem látok, mert sötét van.
- Mióta voltál az Intézetben? – kérdezi váratlanul Harry.
- Négy hónapja. – felelem.
Nem kapok választ, csak a sebességmérő ugrik fel nyolcvanról százra. Halvány mosoly kúszik az arcomra.
- Mi az, - kapom a következő kérdést.
- Szeretem a száguldást. – válaszolok az ujjammal babrálva.
Erre a sebességmérő száztízre ugrik. Éles kanyarokat veszünk, a kerekek pedig csikorogva tiltakoznak, mikor Harry hirtelen lefékez Elyse néni cipőboltja előtt. A hirtelen fékezéstől előreborulok és az öv olyan szorosan ránt vissza, hogy egy percre úgy érzem, mindjárt kijön az, ami bennem van.
- Opsz, jól vagy? – kérdi Harry.
- Persze. – nyögdécselem, majd gyorsan kicsatolom az övet. – De többet veled sem ülök egy autóba.
Halk nevetést hallok, miközben kiszállok a kocsiból. Becsukom az ajtót, majd a járdán állva felnézek a házra. Még mindig olyan, mint amilyen négy hónappal ezelőtt volt. Nem változott semmi. Csak a kirakatokból tűntek el a nyári cipők és vették át e helyüket az őszi csizmák és a sportcipők.
- Ez az, ugye? – lép mellém Harry.
- Igen. – bólogatok. Fura. Most, hogy végre itthon vagyok, nem érzek meghatottságot. Vagy azt, hogy sírni tudok az örömtől. Egyszerűen csak boldog vagyok, hogy minden visszaáll a normális kerékvágásba. Az életemnek ezt a szakaszát mindennél jobban szeretném majd elfelejteni.
- Akkor – folytatja Harry. – További szép… életet.
Biccentek, mire Harry halványan rám mosolyog, aztán megfordul, és a kocsijához sétál.
- Harry! – szólok utána, mikor már kinyitotta az ajtót.
- Jé! Tudod a nevemet? – mosolyodik el.
Halvány mosollyal válaszolok. És egy olyan mondattal, amit már jó régen mondtam ki utoljára.
- Köszönöm.
- Ne köszönd meg. – mosolyog Harry. Ez neki valamiért olyan könnyen megy. – Jöttem neked eggyel.
Ezt bár nem értem, de azért biccentek és az ajtóhoz sétálok. Már épp megnyomom a csengőt, amikor megint meghallom rekedtes hangját.
- Raven!
- Igen? – fordulok hátra.
- Adhatok egy tanácsot?
- Tanácsot? – húzom fel a szemöldökömet. Harry bólint. – Persze.
- Tudod, vannak dolgok, amiket nem lehet megmagyarázni. Néha a józanész határai kívül is kell gondolkodni.  
Ezt meg még inkább nem értem. Mire akart ezzel célozni?
Rá akarok kérdezni, de hirtelen kinyílik az ajtó és egy pizsamás nő a karjaimba veti magát, miközben a nevemet kiáltja.
- Hogy kerülsz te ide? Ki hozott ide? Jézusom, ugye nem megszöktél? Raven, ugye nem?
- Szia Elyse néni! – ölelem szorosan magamhoz. Hiányzott már. Igen, ezt biztosra tudom. Igaz, sosem kedveltem annyira, mint mondjuk anyát, de azalatt a pár hét alatt, míg itt voltam nála eléggé a szívemhez nőtt. Csak ezt addig nem vettem észre, míg el nem vesztettem.
- Annyira hiányoztál! – szipogja.
- Te is nekem. – simogatom meg a hátát.
Elengedjük egymást, majd miután Elyse néni gyorsan végignézett rajtam és meghatódott mosoly terült szét az arcán, gyorsan beinvitál.
- Gyere be gyorsan. Adok valamit enni.
Halvány mosollyal az arcomon lépek be az ajtón, majd mikor becsukom, még kikukucskálok az úttestre. Harry autója már nem áll ott. Így ő sincs itt. Elment, vissza a saját életébe. Mint ahogy én is. Elég sok mindent köszönhetek neki. Remélem, hogy ezek után ő is megkapja majd, amit a legjobban szeretne. Hamarabb rá kellett volna jönnöm, hogy bízhatok benne.