Prológus

Sziasztok!
Mivel még nincsen egy blogom sem, gondoltam nem ártana ezt is kipróbálni. ^^ A blog fő szereplője a világhírű zenekar a One Direction lenne, bár nem pont ilyen szerepben. A történetnek sok köze nincs a valósághoz, mivel az egész az én agyam szüleménye! Kezdő vagyok még, szóval kérlek, írjátok meg a véleményeteket, hogy érdemes lenne-e folytatni. :) Jöhet hideg meleg. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ;) 

Már megint hallom őket. Már megint hallom mély, morgós hangjukat és a lépteiket, ahogyan a szobám felé közelednek. Vagy inkább a cellám felé.
Mióta is vagyok itt?
Elméletben lassan már négy hónapja. De aztán ki tudja. A bolondokat nem ide hozzák be. Itt bolondul meg az ember. Mások meg csak röhögnek. Jó poénnak tartva röhögnek ezen a helyen és azokon a szerencsétleneken, akiket ide zártak be. Pedig ez egyáltalán nem jó vicc. Ennél még a Pokol is jobb.
Már fel sem emelem a fejemet, mikor hallom a kulcsot elfordulni a zárban. A kezem az ágy rácsos részén pihen, s mikor meghallom hangjukat, az ujjaim egy pillanatra ráfeszülnek a hideg fémre.
- Látogatóid vannak.
Nem reagálok. Látogatóim? Nekem? Csak nem anyuék? Képesek voltak eljönni ide? Hogy így lássanak? Emlékeznek még rám egyáltalán? Amióta itt vagyok Londonban egyszer sem kerestek. És ennek lassan egy fél éve. Most, hogy megkapták a hírt bezártak egy elmegyógyintézetbe képesek voltak repülőre szállni és idejönni? Na ne. Nem. Biztos nem ők azok. De akkor meg semmi értelme sincs kimenni. Úgysem tudnék elmenni. Vagy megszökni.
Egyikük hozzáér a karomhoz, mire reflexszerűen arrébb ugrok.
- Nem megyek innen sehova. – morgom.
És kezdődik. A szokásos napi rutin.
Egyszerre kapják el mindkét karomat, majd felrángatnak az ágyról. Rángatózom, mint mindig, megpróbálok kiszabadulni, de most sem alakul semmi sem másképp. Addig rángatom a karjaimat, míg végleg ki nem merülök. Amúgy sem eszem rendesen és aludni sem alszom, szóval a testi erőm egyenlő a nullával. A lábaimat éppen, hogy megemelem, amúgy teljesen ezen a két férfin csüngök.
Befordulunk egy számomra eddig ismeretlen folyosóra, ahol a szokásosnál több a fény. Hunyorognom kell és a kezemet ösztönösen húznám az arcom elé. Árnyékok vetülnek a földre. Hosszabban elnyúlnak, mint amilyen magasak az emberek és kísérteties formákat rajzolnak a padlóra. Nem akarok felnézni. Nem tudom kik azok, de nem is érdekel.  
- Ő az? – hallok me egy viszonylag magas, reszelős hangot.
- Igen. Alig négy hónapja van itt. – válaszol egy már jól ismert hang. Sokszor hallottam ennek az embernek a hangját. Rá sem kell néznem, máris tökéletesen látom enyhén őszülő, sötétbarna haját, melyet rövidre nyírva hord és a koromfekete, porszemmentes öltönyét. Nyakkendő szerintem most sincs rajta. Utálja. Szerinte olyan, mint egy póráz a férfiakon. Nem csoda, hogy ő az intézet vezetője.
- Az elég sok idő, nem gondolja? – csatlakozik egy másik, hivatalos hang.
- Nos, ami azt illeti, nem csodálkozom az állapotán. – folytatja az igazgató. – Eléggé labilis állapotban került be ide. Mondhatjuk úgy is, hogy ez a javulás kezdete.
Ökölbe szorul a kezem.
- Nem vagyok őrült. – szűröm a fogaimon keresztül. – Nem hazudok, láttam őket!
Feszült csend van, a saját szívverésemen kívül nem igen hallok más hangot.
- Nos… öhm… akkor elviszik? – kérdi az igazgató, kissé talán zavart hangon.
- Micsoda?! – kapom fel a fejem.
A hirtelen világosságban először nem igen látok semmit. De amint a szemem hozzászokik a fényhez négy srácot és egy férfit látok tőlem nem olyan messze. A férfi egy magas, rövid barnahajú férfi, szürke pólóban és farmerban. Egyszerű, mégis sugárzik belőle az elegancia és a hivatalos dolgokhoz való érzék. Tőle jobbra egy srác áll, úgyszintén farmerban és egy egyszerű, fehér pólóban, lábán sportcipővel. A szemei kékek, a haja szőkésbarna. Mellette egy nála jóval magasabb srác áll. Talán őt nézném a legmagasabbnak. Sötét ruhákat visel. Majdnem fekete farmert és egy úgyszintén fekete pólót, elegáns, sötétbarna csizmával. Karján tetkók látszanak. Göndör tincsei elérik a vállát és kiemelik zöld szemét. Erősen kitűnik a sorból, főleg úgy, hogy a mellette álló srác viszont alighanem a legalacsonyabb. Neki is barna haja van, és ő is sötété ruhákat visel. Egy bő, ujjatlan felsőt és sötét farmernadrágot. A szeme kék és az ő karján is tetkók látszanak, de nem olyan sok, mint a mellette lévőn. A sor másik szélén egy izmos, rövid hajú srác áll, barna szemekkel és farmerkabáttal.  A térdénél szakadt farmert és sportcipőt visel.
- Nem megyek sehová ezekkel! – egyenesedem ki és a tekintetemet az intézet vezetőjére emelem. Sötété pillantásokkal válaszol. Tekintete azt jelzi, jobban tenném, ha befognám.
- Nincsen beleszólásod a dolgokba. – küld felém egy alig látható, gúnyos mosolyt. – Az urak vállalták, hogy a gondodat viselik, amíg mi távolról megfigyelünk.
- Mi az, hogy megfigyelnek?!
- Nem kapod vissza a szabadságodat, amíg meg nem bizonyosodtunk róla, hogy nem ártasz másoknak. – szűkül össze a férfi szeme.
- Még életemben nem ártottam senkinek! – emelem fel a hangom.
- És, ha ezután sem fogsz, akkor visszatérhetsz a normális életedhez!
- Normális élet?! Azok után, amiket maga művelt velem, azt hiszi, van esélyem normális életre?! Maga őrült! Egy elmebeteg állat, aki embereken kísérletezik! Kivárja, meddig maradnak életben, miközben különböző fájdalmaknak veti őket alá, amiket gyógymódoknak nevez! Nem több egy féregnél! Talán megijedt? Most, hogy látja, nem fogok megtörni, elad másoknak?! Úgy kezel, mint egy közönséges állatot!
Az igazgató vált egy gyors pillantást a két nagy melákkal mellettem, mire a következő pillanatban azok a földre rántanak, s igyekeznek ott tartani. Mindig ezt csinálják, mikor ellenkezni kezdek. Csak akkor nem vagyunk karnyújtásnyira a kijárattól, hanem inkább az épület másik végében vagyunk, én pedig menekülni akarok a sokkolók elől, nem pedig nekimenni egy ilyen fontos és őrült embernek. A kezemmel csapkodok hátrafelé és rugdalok a lábammal, de ezzel a kevésnyi erőmmel és a kettő egy ellen aránnyal természetesen alul maradok. Egyikük hátulról tehénkedik rá a kezemre, mire megroppan a csuklóm és bekönnyezem.
- Szálljatok le rólam! – üvöltöm, ahogy a torkomon kifér.
A másik pasas rátehénkedik a lábamra, hogy mozdulni se tudjak. Fájnak a porcikáim, a tüdőmet mintha összepréselték volna. Lassan már levegőt sem kapok.
- Elég!
Nem tudom ki szólalt meg, mert a fejemet nem tudom felemelni. Viszont halk morgást hallok, aztán a lábamról megszűnik a nyomás, majd a kezemet is elengedik. Igyekszem viszonylag gyorsan felállni, de alig egyenesedem ki, máris újra elkapják a karomat.
- Reg! – szólal meg az igazgató újra felvéve hivatalos modorát. – Raven mostantól a fiatalurak gondja.
Alig pislantok kettőt, Reg taszít egyet a vállamon, s máris a göndör srác előtt találom magam. Kezével a karom felé nyúl, de kikerülöm.
- Ne érj hozzám! – szűröm a fogaimon keresztül.
- Segíteni próbálok. – mondja. Hangja mély és rekedtes. Kiráz tőle a hideg.
- Nem kell segítség! – rázom a fejem.  
Halk kuncogást hallok baloldalról, de nem nézek oda. Annyira elegem van már ebből az alakból.
- Vigyázzanak vele. Eléggé… vad.
Vissza akarok szólni, de a göndörke most tényleg megfogja a kezemet. A kijárat felé fordít, majd a többiekkel együtt elindul.
Ahogy a kijárat felé haladunk, teljesen le vagyok fagyva. Tényleg elhagyhatom ezt a helyet. Tényleg kiléphetek azon az ajtón. És nem számít, hogy kivel vagy miért. A lényeg, hogy elmehetek.
Megállunk az ajtó előtt. Hátra fordulok, s látom, ahogy az a férfi, aki ezekkel a srácokkal jött az igazgatóval beszélget. Összeráncolom a szemöldökömet.
- Kik vagytok ti? – nézek a kezemet fogó srácra.
Végül mégsem ő szólal meg, hanem a mellette álló, szőke srác.
- Én Niall Horan vagyok.
- Én Liam Payne. – hangzik a másik irányból. A farmerdzsekis srác halvány mosolyt küld felém.
- Louis Tomlinson. – int a mellettem lévő.
- Én pedig Harry. – mondja végül a göndörke. – Harry Styles.