1. Fejezet - Saviour

1. Fejezet

Sziasztok!
Először is nagyon szépen köszönöm az első feliratkozót (pedig még csak a prológus volt kint!!!) és Annamária kommentjét! :* Örülök, hogy tetszik a story és remélem, hogy ez továbbra is így marad! Remélem idővel azért többen lesztek, de én már ezeknek is nagyon örülök! Így tudom, hogy tetszik, amit csinálok! A fejezeteket igyekszem hetente hozni. ^^ Na, nem is húzom tovább az időt, jó olvasást! ;)

Sokáig utazunk egy giga kocsiban London esőtől vizes utcáin. Sötétített ablakok vannak, ráadásul nem rég a szemerkélő eső zuhogni kezdett, tehát esélyem sincs látni a külvilágot. Akár elhagytam az intézetet, akár nem, még mindig fogságban érzem magam. Szokásomhoz híven összehúzom magam, hogy még csak véletlenül se érjek a mellettem ülő Harry-hez, aki még mindig nem mondott semmit attól, hogy hová megyünk vagy mit fogunk csinálni, ha odaértünk. Senki sem mond nekem semmit. És ez így pont ugyanolyan, mint amikor kihoztak minket a szobáinkból, hogy tehessünk egy sétát az udvarban, ahol nincs más csak kiszáradt fű meg a beton. És akkor még bent tartanak, mert úgy vélik megőrültem.
Fanyar mosoly kúszik az arcomra, aztán összerezzenek a telefoncsörgésre. Harry mocorogni kezd mellettem, majd kihalássza a csörgő telefont a nadrágja zsebéből.
- Haló? – emeli a füléhez a készüléket. Mintha egy nő hangját hallanám, de ez közelről sem biztos. – Igen. Igen, igen, minden simán ment… nem, már lassan ott vagyunk. Oké. Köszi. Szia!
Elveszi a telefont a fülétől, majd kinyomja, és újra visszasüllyeszti a zsebébe. Eközben a mellette ülő srác, ha jól emlékszem ő Liam, már fel is tesz egy kérdést.
- Gemma volt?
- Igen. – válaszol Harry. – Most volt nálunk már bepakolta a cuccokat. Azt mondja, ott marad, és majd segít… elrendezni a dolgokat.  
Elrendezni a dolgokat… tuti rólam van szó.
- Ki az a Gemma? – nézek Harry-re.
- A nővérem. – válaszol szűkszavúan.
Bólintok, nem kérdezek többet. Igaz, akadnak még bőven kérdéseim, de látom rajta, hogy faggathatnám, amíg akarom, nem árulna el sok mindent. Ennyit arról, hogy segíteni próbál.
Tovább bámulom az ablakot, amin nem látok ki, egészen addig, míg a kocsi halk moraja el nem csendesül. Kinyílik az ajtó Liam mellett és egy esernyős lány sziluettje rajzolódik ki előttem. Liam fölé tartja a sötét színű esernyőjét, majd, amikor a srác már kiszállt a kezébe nyom egyet a kezében tartott esernyők közül. Liam azt a feje fölé tartja, majd a sötét vaskapu felé indul. Harry követi a példáját, kiszáll a kocsiból és elvesz a lánytól egy esernyőt, de nem megy be. Az ajtóból engem néz és várja, hogy kimásszak.
Halkan felsóhajtok, majd az ülések túlsó oldalára mászok. Így közelebbről már látom a lány arcát. Haja enyhén hullámos és szőkésbarna. Arca hasonlít Harry-éhez. Biztos ő Gemma.
Kiszállok a kocsiból, s bár nincs rajtam cipő, a vizes aszfalt érintése rendkívül jól esik. Igaz, nem felejtettem el, milyen az eső vagy az esőben sétálni, mégis úgy gondolom, hogy ez egy kihagyhatatlan lehetőség. A kezemet feltartva utasítom el az esernyőt, amit Gemma felém nyújt. Hátrébb húzódik, míg én kiszállok a kocsiból. Harry-t megkerülve indulok el a betonon a hatalmas ház felé.
És most nem viccelek ez komolyan hatalmas. Úgy nézem vagy két emeletes, van hátsókertje és látni a lefedett medencét az első udvaron. Az ablakokon ugyan el van húzva a függöny, de az alsó szintről fény szűrődik ki.
Hallom becsukódni a kocsi ajtaját. Biztos a többiek is kiszálltak már és most mindenki engem néz, amiért a zuhogó esőben állok. De ez akkor is elképezető érzés. London esős környék. Én pedig négy hónapig el voltam zárva tőle. Így is vissza kell fognom magam, hogy ne ugrándozzak körbe-körbe. Csak az ég felé emelem az arcomat, lehunyom a szemem és az esőcseppekre koncentrálok. Úgy érzem, megtisztítanak. Lemossák rólam azt a tömérdek rossz dolgot, amit az intézetben éltem át. Attól függetlenül, amit az igazgató mondott, most szabadnak érzem magam. Az eső lemossa a lelkemről a mocskot. Ha többé nem kell majd visszamennem az intézetbe az esőt megváltóként fogom kezelni. Nem mintha eddig nem szerettem volna.  
Arra eszmélek fel, hogy valaki megérinti a vállamat. Hátranézek, vizes hajam az arcomra tapad. Harry áll mögöttem, mellette pedig Gemma. Mindketten az ajtó felé intenek a fejükkel. Bólintok, majd még mindig elutasítva az esernyőt, felsétálok a tornácon. Az ajtó elé érve már nem esi az eső és én vagyok a legvizesebb, bár az esernyőkről ugyanúgy ömlik a víz. Louis kinyitja az ajtót, majd összecsukja az ernyőjét. Én megyek be utoljára, hogy addig is lecsöpögjön rólam a víz. Mikor bemegyek, Gemma egyből a kezembe nyom egy törölközőt. Szétnyitom, és a vállamra terítem.
Egy tágas előszobában állunk, hófehér fallal, ami a nappaliba nyílik. A falnál egy hatalmas TV, két oldalán polcokkal. A TV előtt fekete bőrrel bevont kanapék és közöttük egy kisasztal. A nappalit és a konyhát fal választja el, ami a túloldalon vajszínűre vált. Az emeletre lépcsővel lehet feljutni.
- Gyere, rendbe teszlek egy kicsit. – mondja Gemma, majd a karom után nyúl. Az első reakcióm az lenne, hogy azonnal elrántsam a kezem. Aztán egy másodperc töredéke alatt eszembe jut, hogy az igazgató valószínűleg most is figyel. Hogy kamerákkal vagy valamilyen totál más szerkentyűvel-e, nem tudom, de ha szabad akarok lenni, nem szabad ellenségesnek lennem. 
Hagyom, hogy Gemma felvezessen az emeletre és a folyosóra érve, beinvitáljon egy ajtón. A falak halványrózsaszínek, ezekhez pedig sötét, fából készült bútorok társulnak.
Csöpögő hajjal állok meg a küszöbön. Ismerős a szoba, nekem is hasonló van otthon. Eltekintve attól, hogy az én szobám fala tele van poszterekkel.
- Baj van? – hallom Gemma hangját.
Megrázom a fejem. Gemma homloka ráncokba szalad, így tudom, hogy nem vagyok elég meggyőző.
- Ez a te szobád? – erőltetek mosolyt az arcomra.
- Nem. – mosolyog vissza halványan. – Ez a te szobád lesz.
Egy másodpercre belém szorul a levegő, de igyekszem kontrollálni magam.
Gemma-val bemegyünk a fürdőbe.
- Hoztam neked ruhákat, remélem, jók lesznek.
- Köszi.
Fogalmam sincs, mennyi ideig vagyunk együtt. Megmosom a hajam, lefürdök, míg Gemma odakint válogat a ruhák közül. Mikor törölközőbe csavart testtel és csöpögő hajjal kisétálók a fürdőből, a kezembe nyom egy fekete farmert, egy drapp színű övet és egy egyszerű, sötétkék pólót. Felöltözöm, majd Gemma megcsinálja a hajamat. Felajánlja, hogy segít a sminkelésben is, de nemet mondok. Így a vállamra hulló szőkésbarna tincsekkel és zsebre dugott kézzel sétálok le Gemma után a nappaliba. 
A srácok a kanapékon ülnek és halkan beszélgetnek, majd, amikor Liam rám néz, mind hátrafordulnak.
- Aszta! – bólint elismerősen Louis.
Nem válaszolok. Most válaszolni kéne?
- Nem vagy éhes? – pattan fel Harry a kanapéról.
Megrázom a fejem.
- Biztos? – húzza fel Harry a szemöldökét. – Mikor ettél utoljára?
Megvonom a vállamat.
- Talán két napja.
- És nem vagy éhes? – csatlakozik Niall is.
- Nem. Nem vagyok éhes. – mondom nyomatékosan.
- Pedig enni kell. – fordul hátra Niall. – Hidd el, jót fog tenni. Nem leszel ilyen morcos tőle.
- Niall! – fordul a haverja felé Harry.
- Most mi van? – tárja szét a karját Niall. – Csak rá akarom venni, hogy egyen.
- Nem vagyok éhes, érted? – emelem fel a hangomat.
Egyszerre néma csend támad. Mindenki engem figyel, nekem pedig ökölbe szorul a kezem. Az utóbbi időben ez van velem. Képtelen vagyok uralkodni a hangulatváltozásaimon. Amikor bejöttem ide, kész voltam mindent elkövetni, hogy megjátsszam a tökéletes embert. De azalatt, míg Gemma-val voltam a saját otthonomra emlékeztető szobában, elment a kedven az egésztől. Fel kellene fognom, hogy itt is csak egy rab vagyok. És amit ők tesznek, az nem segítség. Ettől csak… még rosszabb lesz.
Szó nélkül megfordulok és feltrappolok a lépcsőn. Bemegyek a „szobámba”, nagy robajjal becsapom az ajtót, majd leülök a túlsó oldalon az ablak alá a földre.
Ennyi volt. Már sosem leszek normális. Sosem leszek szabad. Ha ezt az igazgató látta, biztos nem enged majd haza. Soha többet nem mehetek haza. Soha többet nem beszélhetek a szüleimmel. Vagy akárki mással, aki kedves nekem…
Nekidöntöm a fejem a falnak. Nincs erőm sírni, így csak nagy értelmesen bámulom a földet. A szemeim lassan lecsukódnak, már majdnem alszom, amikor valaki kopog az ajtón.
- Bejöhetek? – hallom meg a mély, rekedtes hangot.
- Nem. – szólok ki. – Nem jöhet be senki!
- Akkor nem kellett volna bezárni az ajtót? – jelenik meg Harry az ajtóban.
Lehajtom a fejem. Libabőrös leszek a bezártság gondolatára.
- Jaj… bocs, nem úgy gondoltam. – motyogja zavartan Harry.
- Hagyjuk.
Kínos csend van köztünk, amit eszemben sincs megtörni. Ő jött, be mondja el ő mit akar.
- Figyu… elmondod mi a baj?
- Mintha érdekelne – mondom gúnyosan.
- Ha nem érdekelne, nem jöttem volna utánad.
Konokul bámulom a falat. Mondhatok neki akármit, attól nem lesz jobb, max. hisztisnek tartana. Ha elkezdeném sorolni a bajaimat, dührohamot kapnék. És akkor welcome intézet.
Harry halkan felsóhajt.
- Figyelj, ha nem mondod el mi a baj, nem tudok segíteni. Viszont az nem megoldás, hogy lehordod Niall-t. Igaz, ő sem volt a legkedvesebb, de te is elvetetted a sulykot. Nem támadhatsz le másokat csak, mert rossz napod van.  
- Rossz napom? – visszhangzom a szavait. – Rossz napom?! Nekem az egész életem rossz!
Felpattanok a földről, majd Harry elé állva kezdek el kiabálni.
- Alig öt hónapja ideköltöztem Londonba, hogy megszabaduljak a gyötrő életemtől Magyarországon és mindössze két hetet töltök itt, máris bezárnak a gyogyóba azzal az indokkal, hogy megőrültem! Ránk törtek a saját lakásunkban és elcibáltak, hogy soha többet ne lássam azokat, akiket szeretek! És akkor még az a bajod, hogy rossz napom van?! Addig örülj, míg goromba vagyok! Nehogy már neked álljon feljebb! Kezdem azt hinni, hogy ti csak azért csináljátok mindezt, hogy kiboruljak, és újra visszamehessek arra a helyre! – gyűlnek könnyek a szemembe. – Annál még a Pokol is jobb! Szívesebben vállalnám, hogy leugrok egy felhőkarcolóról kötél nélkül, minthogy visszamenjek oda! Elhoztatok onnan azzal az indokkal, hogy segíteni akartok! Hát ez nem segítség! Amit te meg az idióta haverjaid csináltok az minden, csak nem segítség! Hát nem értitek? Nem fogjátok fel? Nekem nem luxus kell! Teszek a pénzre meg a gazdagságra! Én csak… én… csak haza akarok menni… hogy újra lássam a nagynénémet… a családomat… csak ennyit szeretnék, de ezt soha nem kapom meg, mert egy elmebeteg őrült vagyok! – folynak végig a könnyek az arcomon. A kezemet a fejem elé emelem, hogy ezzel is eltakarjam őket. Gyűlölök sírni. Gyengének látnak tőle az emberek és szánalmasnak gondolnak. Mégis, most nem tudom visszatartani a könnyeket. – Csak haza akarok menni… semmi másra nem vágyom… csak erre… haza akarok menni…
Halkan sírok, miközben a könnyeim patakként folynak. Ezeket a szavakat már vagy négy hónapja tartom vissza, de most, hogy kitörtek belőlem, nem érzem jobban magam. Csak kiabáltam egy emberrel, aki csak jót akart. És aki ráadásul még most sem mond semmit. Biztos szánalmasnak tart. Biztos arra gondol, hogy joggal kerültem oda, ahova. Lassan már én is ezt gondolom.
- Raven – teszi a kezét a vállamra. Leengedem a karjaimat, de a sírást nem tudom abbahagyni. – Ha tényleg ez a helyzet – néz Harry a szemembe. – akkor esküszöm, segítek neked hazajutni. Még ma éjjel.