11. Fejezet - Feladat

11. Fejezet

Sziasztok!
Itt is vagyok az új résszel! Tudom, elég lassan megy a történet, de igyekszem minél több információt közölni még itt a legelején. :)) Ha tetszik, legyetek szívesek öt percet szánni rá, hogy véleményt pötyögjetek. Remélem tetszeni fog. Jó olvasást! ;)



- Hogy vagy? – kérdi Harry, mikor odaérek mellé.
- Jobban, mint tegnap voltam. – felelem.
Harry halványan rám mosolyog, majd tekintete a lábaimra téved és felnevet.
- Látom, nem bírod a cipőket!
A lábaimra nézek és a fehér zokniba bújtatott lábfejem köszönt vissza rám. Basszus, elfelejtettem a cipőt! Ki csinál ilyet?!
Érzem, hogy fülig pirulok, miközben Louis Harry-nek passzolja a labdát. A srác a lábam elé tereli a labdát. Értetlenkedve felnézek rá.
- Fociztál már, ugye? – kérdi, homlokát játékosan összeráncolja.
- Igen, de többnyire csak néző vagyok.
- Hát most te is benne lehetsz az évszázad játékában! – hallatszik Louis kiáltása, majd látom, ahogy a srác a levegőbe bokszol.
Harry kuncogva megrázza a fejét.
- Túlteng benne az energia – hajol közelebb hozzám, hogy Louis ne hallja, mit mond.
Elmosolyodom.
- Nehéz vele. – bólintok sóhajtva. – De azért jó, hogy itt van.
Harry furcsán néz rám. Mosolya eltűnik, fürkésző tekintete rabul ejti az enyémet.
- Mi az? – kérdem, majd nyelek egy nagyot.
- Semmi – rázza a fejét Harry. – Csak elgondolkodtam.
Megkerül, majd elindul a ház felé.
- Mi az Hazza, hová mész? – kiabál utána Louis.

- Bocs, de meguntam a focit. – fordul hátra Harry, majd besétál a lakásba a hátsó ajtón.
Louis pár másodpercen belül meg is jelenik mellettem.
- Mit mondtál neki? – kérdi.
- Csak azt, hogy nehéz veled, de azért jó, hogy itt vagy. – tárom szét a karomat. – Szerintem nem volt ebben semmi rossz.
Louis kis ideig szemöldök ráncolva nézi a házat, majd prüszkölve felnevet.
- Nee! Hazza ne csináld! – vigyorog és a tarkójára rakott kézzel, ír le mellettem két kört.
- Mi az? Louis! – lépek mellé.
Abbahagyja a körbe - körbe járkálást és rám vigyorog.
- Harry féltékeny! Azt hiszi, van köztünk valami!
Eltátom a számat. Harry féltékeny? Azért, mert Louis-t dicsértem? Na, ne már!
- És ilyen kirohanásai gyakran vannak? – terelem a témát.
- Hát… ja. – bólint Louis. – Elég… zárkózott tud lenni, főleg, ha az érzéseiről van szó.
- Jó sok mindent tudsz róla. – rakom zsebre a kezem. – Mióta ismeritek egymást?
- Elég régóta. – mondja Louis. – Öt vagy hat éve, azt hiszem.
Elhúzom a számat.
- Jó lehet, ha az embernek ilyen barátai vannak.
 Louis elereszt felém egy halvány mosolyt, majd a ház felé biccent.
- Menj utána! – vigyorog.
- Mi? Én? – bökök a mutató ujjammal a mellkasomra.
- Van még valaki más ezen az udvaron? – mutat körbe Louis.
- Hát, te is itt vagy… - mutatok rá.
Louis felsóhajt. Amolyan komolyan? fejjel néz rám, mire elmosolyodom, aztán a ház felé veszem az irányt.
Benyitok a hátsó ajtón, mikor furcsa hangok ütik meg a fülemet. A konyhából jön.
Tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, de annyi minden történt velem, olyan rövid idő alatt, hogy szomjazom az információkra. Nem akarom azt hinni, hogy megőrültem, az pedig csak úgy sikerül, ha magam szerzem meg a bizonyítékokat.
Mivel zokniban vagyok, halkabban lépkedek, így észrevétlenül oda tudok surranni a konyhát az étkezőtől elválasztó boltívhez. A falhoz lapulok, majd óvatosan belesek rajta. Harry az egyik pultnak dőlve beszél valakivel telefonon. Halkan, szinte suttogva beszél, pedig úgy tudja, hogy senki sincs a házban.  
Ha az arcáról kellene olvasnom, azt mondanám, hogy az, aki a vonal túlsó végén van, nagyban magyaráz valami égetően fontos dolgot, Harry pedig minden idegszálával őrá koncentrál. Mikor halkan megszólal ijedten bújok vissza a fal rejtekébe.
- Igen, ezt értem, de akkor sem puhulhatsz el. Ő már nem a fiad.
  Homlok ráncolva hallgatom. Próbálom kideríteni, hogy legalább nemre ki van a vonal túlsó oldalán, de szinte semmit sem hallani a telefonból. Az illető talán még suttog is.
- De miért engem hívtál? – szólal me megint Harry. – Tudod, hogy mennyire elfogult vagyok ezzel kapcsolatban.
Elfogult? Harry? Mivel kapcsolatban?
Elképesztő, hogy pusztán már két mondattól mennyi kérdés fut át az agyamon. És, hogy mennyi marad megválaszolatlanul, ha csak meg nem kérdezem Harry-t, hogy kivel beszél…
Eljátszhatnám, hogy csak most jövök be és, hogy nem hallottam a beszélgetést csak egyszerűen besétáltam a konyhába...
- Meg akarta ölni Raven-t!
A nevemre gyorsan felkapom a fejem. Akkor most rólam beszélnek vagy csak Harry említett meg engem? És ki akart megölni engem?
A tüdőmbe szorul a levegő. Hát persze… Zayn.
- Nem, az sem érdekelte, hogy valamikor barátok voltak vagy annál is többek, nem tudom. Egyszerűen csak meg akarta szerezni a láncot, az pedig egyáltalán nem érdekelte, kit kell ezért megölnie. Ő már nem a te fiad Trisha.
Trisha? Harry Zayn édesanyjával beszélget? Ismerik egymást? Persze, hiszen még telefonszámot is cseréltek… de miért?
- Ne haragudj Trisha, de nem tehetek semmit. Még, ha az apámról van is szó. Ha akarnám, se tudnám lebeszélni. Makacs ember, amit eltervezett, azt véghez is viszi.
A beszélgetésben pár másodperces szünet áll be, majd Harry lehangoltan felnevet.
- Igazad lehet.
Mozgolódást hallok, ezért óvatosan belesek a helységbe. Rosszul tettem.
Harry épp a zsebébe süllyesztette a mobilját és, amikor felemelte a fejét, egyenest a szemembe nézett. Kezeit leengedi a teste mellé és talán kissé szomorúan néz rám.
- Mennyit hallottál? – kérdi fojtott hangon.
Lesütöm a szemem. Kisétálok a fal mögül, de nem tudok megszólalni. Túlságosan is ég a pofám ahhoz.
- Raven – szól erőteljesebben Harry, de nem hallatszik a hangján, hogy dühös lenne.
- Ne haragudj – motyogom magam elé. 

- Nem erre vagyok kíváncsi.
Nyelek egy nagyot. Óvatosan felemelem a fejem és rá nézek. Nem látszik dühösnek. Inkább olyan, mint aki… szomorú.
- Eleget hallottam ahhoz, hogy rájöjjek, kivel beszélsz és miről. – motyogom ismét lesütött szemmel. – Bár volt, amit nem igazán értettem.
Harry felsóhajt. Nekidől a pultnak és egyik kezével megtámasztja a homlokát.
- Miért beszéltél Trisha-val? – kérdem félénken.
Harry megrázza a fejét. Hangosan kifújja a levegőt.
- Miért hallgatóztál? – emeli fel a fejét. – Egész eddig csak azon voltam, hogy ne keverjelek még jobban ebbe az egészbe, erre belekevered magad.
Csendben állok előtte, olyanok vagyunk, mint a tanár és a diákja. Mikor a diák rosszat csinál és félve várja a büntetést, ami csak nem akar megérkezni.
- Tudod mi a gond? – néz rám Harry.
Megrázom a fejem.
- Az, hogy most kénytelen vagyok neked elmondani a fontosabb részleteket, holott apám világosan megmondta, hogy ne fedjek fel még több információt előtted. – sóhajt. – Én is megtiltottam magamnak. És most a saját szabályaimat szegem meg.   
Félve nézek Harry-re. Kezeimet összekulcsolom a testem előtt és igyekszem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire csak tudom.
- Ne nézz már így rám. – löki el magát a pulttól Harry. – Nem foglak bántani.
Elém lép és minden vidámság nélkül néz a szemembe.
- Elképesztő vagy, tudod?
Értetlenkedve nézek rá.
Hosszú ujjai megérintik a kezemet, majd szétválasztják összekulcsolt ujjaimat. Harry megfogja mindkét kezemet és elmerengve nézi a köztük lévő különbséget.
- Olyan törékeny és zárkózott vagy, mégis neked sikerült a leggyorsabban tudomást szerezned rólunk. Sőt, te vagy az első, aki tudomást szerez rólunk.
- Kikről? – kérdem, még mindig halkan beszélek.
- A vadászokról. – felei Harry, majd értetlenkedésemet látva magyarázni kezd. – Egy titkos csoport, akik démonokat ölnek. Az olyanokat, mint Zayn. Megtisztítjuk a világot a gonosztól és megvédjük tőle az embereket. Sokan vagyunk, szétszóródva a világban. Kötelességünk megvédeni az olyanokat, mint Trisha, aki egy démontól szökött meg, csodával határos módon. A csoport központjában van, Holmes Chapel-ben.
Szaporán pislogok. Ez egyszerre rengeteg információ, időbe telik, míg mindet feldolgozom, de azért próbálom tartani a lépést Harry-vel, aki közben elengedte a kezemet és az ablakhoz sétált.
- Kötelességünk megvédeni téged is. Bár először az volt a terv, hogy töröljük az emlékeidet a kempinges estéről, de az Intézet emberei gyorsabbak voltak. De hál’ istennek, legalább nem Zayn ért utol előbb.
- V-várj – emelem fel a kezem. – Zayn? Mi köze neki ahhoz az estéhez?
Harry rám néz. Meg sem kell szólalnia, anélkül is tudom, mit akar mondani. Elszorul a szívem, úgy érzem, mintha ismételten tőrt döfnének belé. Szóval Zayn már akkor…
- Ő volt az? – kérdezem a könnyeimmel küszködve. – Ő akart megtámadni?
- Igen. – bólint Harry. – De a nagynénéd megzavarta és ráadásul még a mi érkezésünket is megérezte, ezért gyorsan elhúzta a csíkot.
Újabb értetlenkedő és talán kissé könnyes tekintet a válaszom.
- A démonoknak vannak különleges képességeik. Például már azelőtt megmondják ki vagy, mielőtt az arcodat meglátják. Olyanok is vannak, akik olvasnak a gondolataidban. Klánokban élnek, nagyjából minden földrészre jut két-három klán. Ugyanakkor nem szeretnek csoportokban mászkálni vagy csoportban vadászni. Büszke lények, ha valami nagyot sikerül elérniük, csakis maguknak járhat a dicsőség. Gyűlölik a segítségnyújtást és azokat az embereket, akik segítőkészek. Utálják egymást, de mind engedelmeskednek egy főbb démonnak, akit a klán vezetőjévé avatnak. Aztán onnantól ő a góré és ő adja ki az utasításokat.
Enyhe fejrázások és ámulások közepette hallgatom Harry mondandóját.
A srác következőnek a nyakláncomra mutat.
- Az taszítja őket. A keresztben szenteltvíz van. Ezért veszekedtetek Zayn-nel olyan sokat. Mert rajtad volt a nyaklánc és Malik-ot annyira irritálta a nyaklánc jelenléte, hogy inkább minél hamarabb meg akart szabadulni tőled.
- D-de… - kezdek dadogni. Nekem ez teljes homály. Ezért inkább újra a telefonbeszélgetésre koncentrálok. – Akkor Trisha mit kért tőled? Zayn-nel volt kapcsolatos, igaz?
Harry lassan bólint.
- Mit kért? – kérdem, a hangok valamiért suttogva jönnek fel a torkomból. Olyan érzésem van, mintha jeges vízben áztatnák a tüdőmet. Szó szerint remegek belülről.
- Azt, hogy beszéljem le apámat a tervéről. – adja meg Harry a választ.
- Milyen tervéről? – kérdezősködök tovább.
- Apámnak eléggé nagy befolyása van a vadászok vezetőjére. Épp ezért őt bízták meg a most talán egyik legfontosabb feladattal. A feladatban én is segítek neki, Trisha ezért hívott fel. Azt hiszi, hogy én talán le tudom beszélni apát arról, amit tenni akar.  
- Még mindig nem értem. – rázom a fejem. – Mit akar tenni Des?
Harry szűk szemekkel néz rám. Olyan arcot vág, mintha olvasni akarna a gondolataimban, vagy minimum a tekintetemből akarja kitalálni, mire gondolok.

- Louis elmondta nekem, amit Zayn-ről mondtál neki. – mondja. – Nagyjából Trisha is ezen az állásponton van. Mindketten féltek Zayn-től, de egyikőtök sem tudja gyűlölni. És én ezt nem tudom megérteni. – rázza a fejét Harry. – Hogy lehet szeretni egy szörnyeteget, Raven?
- Én nem szeretem! – vágom rá azonnal.
- Most akkor mond ezt el úgy, hogy a szemembe nézel. – mondja Harry.
Felemelem a fejem és ránézek. Nyitom a számat, de zöld íriszei annyira visszatartanak. Nem akarok neki ilyet mondani, nem akarom, hogy azt higgye, Zayn fontos nekem. Mondjuk, még én magam sem tudom, hogy Zayn fontos-e nekem. De nem tudom Harry-nek azt mondani, hogy nem szeretem Zayn-t, mert nem is akarok hazudni neki. Azt akarom, hogy Harry egy olyan ember legyen, akiben teljes mértékben megbízom. Nem hazudhatok neki.
- Gondoltam – hajtja le Harry a fejét, majd elnéz oldalra aztán újra rám néz. – Tudod Raven, sokkal egyszerűbb lenne válaszolni a kérdésedre, ha nem kötődnél Zayn-hez. Talán nem fájna annyira és nem elleneznéd te is úgy, mint Trisha.
- Miért, mi…
- Egyszerű feladatunk van – fojtja belém a szót Harry. – Csak meg kell találnunk Zayn-t. És megölni.