5. Fejezet - Félreértés

5. Fejezet

Sziasztok!
Egy nap késéssel ugyan, de itt a következő fejezet! ^^ Ismételten köszönöm a megtekintéseket! És még annyit, hogy lassan újra (sajnos) elkezdődik a suli. :( Nem tudom, hogy akkor hogyan tudom majd hozni a részeket, lehet, hogy csak két hetente, de igyekezni fogok. :) Jó olvasást! ;)

"Könnyebb hazudni, mint szembenézni az igazsággal."

Úgy nézek Harry-re, mintha most látnám először. Ha ez egy vicc, akkor nagyon jó színész, ha viszont komolyan gondolja, akkor nem értem miért én kerültem diliházba. Komolyan mondom, kezdem azt hinni, Harry nem teljesen normális. Vagy csak én reagálom túl a dolgot?
Mi van, ha komolyan kéne vennem, amit mond? Ha tud valamit arról az estéről, amit én nem?
- A szobámban van – nyögöm ki, csakhogy mondjak valamit. – Ha elengedsz, elmegyek és felveszem…
- Rendben – egyezik bele azonnal. – Veled megyek.
Mi? Ne! Ne jöjjön velem! Át akarom gondolni ezt az egészet, azt pedig úgy nem lehet, ha folyton folyvást a nyakamba liheg.
Elengedi a kezemet, majd várakozva pillant az ajtó felé. Megadóan sóhajtok, aztán morgolódva megfordulok. Zsebre vágom a kezemet, és kisétálok az étkezőbe. Átvágunk a nappalin, már majdnem a szobámnál vagyunk, amikor a nevemet hallom a nappaliból.
Megtorpanok, de úgy teszek, mintha Harry-t akarnám bevárni. Közben pedig fülelek és igyekszem a lehető legcsendesebben kinyitni a szobám ajtaját.
- Tehát azt mondja, hogy Raven lassan már másfél éve, hogy ideköltözött magához? – hallatszik ki Des Styles kérdése.
- Igen, így van. – helyesel Elyse néni. – Magyarországon nem bántak vele a legjobban. Nem igen voltak barátai és hát a húgomnak meg a férjének sem volt olyan sok ideje vele foglalkozni. Megértem, hogy gyűlölt ott élni. Egész nap egyedül egy nagy házban…
- Testvére sem volt? – kapcsolódik be Anne.
- Nem, egyke. – feleli Elyse néni. – És különcnek is tartotta magát. Nem igen jött ki a vele egykorúakkal. Aztán mikor elutaztam hozzájuk a tizennyolcadik születésnapja alkalmából, mondta, hogy nem is kér tőlem más ajándékot, csakhogy kiköltözhessen ide hozzám, Londonba. És mivel én is nagyon szeretem, és nagyon keveset látom, megengedtem neki. A húgom szobája vagy húsz éve üresen állt, gondoltam az majd jó lesz neki.
- Amint látom, itt jól érzi magát. – jegyzi meg Anne, hangján hallani, hogy mosolyog.
- Igen. – hagyja rá Elyse néni. – Bár bevallom őszintén, nem igazán tudnék arról mesélni, hogy napközben mit csinál. Az ideje nagy részét Zayn-el tölti. Nagyon jól kijönnek egymással. Nem igaz, Zayn?
Lélegzetvisszafojtva várom Zayn válaszát, de egy másik hang mögöttem elfedi az övét.
- Meddig akarod még hallgatni őket?
Hátrakapom a fejem és farkasszemet nézek Harry nyugodt tekintetével. Észre se vettem, hogy a kezem megállt a kilincsen. Megrázom a fejem, aztán sóhajtva besétálok a szobámba. Harry jön utánam, majd becsukja az ajtót.
Az ágyhoz megyek és a kezemmel a nyakláncért nyúlok, de csak a levegőt markolom meg. Értetlenül nézek a poszterem sarkából kiálló szögre, amin nincs ott a nyaklánc. Rémülten nézek Harry-re.
- Mi az? – kérdezi. Homlokán megjelennek a ráncok. – Mi a baj?
- Eltűnt a nyaklánc – csuklik el a hangom. – I-ide volt felakasztva, de nincs itt. Én pedig nem vettem le innen, ez egészen biztos.
Harry-n jól látszik a rémület. Szemei elkerekednek, kezét ökölbe szorítja. Tehetetlenül nézelődni kezd a szobámban.
- A nénikéd nem vehette el? – fordul újra felém.
Megrázom a fejem.
- Tiszteletben tartja a magánéletemet. Nem szokása kutakodni a szobámban.
- És ki járt utoljára a szobádban? – jön Harry következő kérdése.
- Én – mondom gondolkodás nélkül.
Harry amolyan „te hülye vagy” fejjel megforgatja a szemét.
- Rajtad kívül?
- Öhm… hát… szerintem az utolsó, aki bejött az Zayn volt tegnap, de…
Harry nem várja meg, míg befejezem a mondatot, az ajtó felé indul.
- Harry várj! – kiáltok utána, de azért figyelek, hogy a nappaliban ne hallják meg.
Harry után indulok, aki átvág az előszobán, aztán lesiet a lépcsőn. Szapora léptekkel haladok utána, majdnem el is esek a saját lábamban. Ez meg hová a fenébe megy?
Kinyitja a bolt ajtaját, aztán kisétál a már sötétedő utcára. Azt várom, hogy ahhoz a nagy fekete autóhoz megy, ami inkább hasonlít hullaszállítóra, mint egy családi autóra, de Harry irányt vált és Zayn piros sportkocsija felé veszi az irányt. Megfogja a kilincset, de az ajtó nem nyílik ki.
- Basszus – hallom szitkozódását.
Halkan becsukom a bolt ajtaját. Harry közben megkerüli a kocsit.
- Mit csinálsz?! – állok meg az út szélén.

- Nála van a nyaklánc – adja az egyszerű választ Harry. – És, ha szerencsénk van, nem tartja magánál.
- Te tényleg őrült vagy – mondom ki a nyilvánvalót. – Zayn soha nem lopna tőlem!
- Miért vagy ennyire biztos ebben? – egyenesedik ki Harry. – Honnan veszed, hogy az a Zayn, akit te ismersz nem csak valami álarc, ami elfedi a valódi énjét?
- Mi? Álarc… mi…? N-nem ez a lényeg! – rázom meg a fejem. – Te most éppen bűncselekményt követsz el!
- Bűncselekményt? – nevet fel Harry. – Erősen kétlem!
Most a vezetőülés felőli ajtóval próbálkozik, de az sem nyílik ki.
- Akkor minek nevezzem? Lopásnak? – tárom szét a karomat.
- Lopás, persze. – hagyja rám Harry. Megkerüli a kocsit, a csomagtartóhoz megy. Kicsit feszegeti a kilincset, aztán mikor a csomagtartó ajtaja hirtelen felcsapódik, ijedten ugrik hátra.
- Igen – morogja, csak úgy magának. – Mindig van egy rés a pajzson.
Elkezd a csomagtartóban matatni, homloka pedig egyre csak ráncosabb lesz.
Tehetetlenül toporgok a járda szélén állva. Nem tudom mit kéne csinálnom. Nem tudom, kinek az oldalára kellene állnom. Meg kellene állítanom Harry-t, de sokkal erősebb nálam, nem hiszem, hogy erőszakkal sokra mennék. Bemártani viszont nem akarom, mert abból katasztrófa lenne. Zayn van annyira hirtelenharagú, hogy dühében nekiugrik Harry-nek. És ez szerintem fordítva is igaz. Nem akarok bajt, de, ha most nem csinálok valamit, akkor ennek az egésznek nem lesz jó vége.
- Harry! – szólok rá kicsit erélyesebben. – Hagyd a kocsit! Lehet, hogy a nyaklánc valahol a szobámban van!
- Nem, azt kétlem. – ellenkezik, aztán szemöldökráncolva a kezébe vesz valamit. – Minek a barátodnak napló?
- N-napló? – kérdezek vissza értetlenül. Ez még engem is meglepett.
- Aha. – fordul felém Harry. – Nézd!
Felém nyújtja a fekete bőrrel bevont, csatos könyvecskét. Még csak a kezembe sem kell vennem, így is simán felismerem.
- Ez az enyém!
- Tessék? – kérdez vissza Harry.
- Ez az én naplóm! – mutatok a könyvecskére. – A szobámban tartom az ágy matraca alatt! Mi a fenét keres itt?
Harry hencegő pillantást küld felém. Mintha azt akarná mondani, én megmondtam. És kénytelen vagyok elismerni, hogy ezúttal igaza van. Hogy kerülhetett a naplóm Zayn kocsijának a csomagtartójába, hacsak nem ő rakta ide? Nagyon nem szeretném ezt hinni, de a tények magukért beszélnek…
- Most már érted? – nyomja a kezembe a naplómat Harry. – Nem olyan biztos, hogy a te Malik barátod egy ártatlan bárány.
- Nem biztos, hogy ő volt… - motyogom.
- Nyisd már ki a szemed! – rivall rám Harry. – Kinek a kocsija ez?
- Zayn-é… - adom a halk választ.
- És az kinek a naplója? – mutat a kezemben tartott könyvecskére.
- Az enyém…
- És kinek a kocsijában volt?
- Jól van, felfogtam! – hajtom le a fejem. – Fennáll az esélye, hogy Zayn lopta el…
- Fennáll… - sóhajt Harry. – Te sem néztél meg soha egy krimit se.
- Ezzel most mire célzol? – kérdezem tőle, kicsit sem nyugodtan.
- Arra, hogy a tények magukért beszélnek! A naplód Zayn kocsijában volt! Vagyis több mint valószínű, hogy ő vitte el! És most a nyakláncod sincs meg!
- Nem is biztos, hogy ő vitte el! Nem vagy se zsaru, se  egy Sherlock Holmes! Nincs jogod másokat lopással gyanúsítani!
- És akkor te is inkább szemet hunysz a tény felett, hogy egy barátod valószínűleg ellopta a naplódat és a nyakláncot, amit tőlem kaptál? – kérdez vissza Harry idegesen, miközben a tőlem szónál ujjával a mellkasára bök.
- Tehát erről van szó! – vágom rá diadalmasan. – Neked valójában az a bajod, hogy az a nyaklánc tűnt el, amit tőled kaptam! És azért akarod rákenni az egészet Zayn-re, mert féltékeny vagy rá!
Harry össze-vissza tátog, most vagy ennyire letaglózták a szavaim vagy eltaláltam az igazságot.
- Féltékeny Zayn-re?! – kezd el kiabálni. – És akkor még én vagyok az őrült?! Raven a naplód nyílván nem magától sétált be Zayn kocsijának a csomagtartójába! Tényleg ennyire idióta vagy, vagy csak szándékosan nem akarod meglátni a lényeget?!
- Miért mi a lényeg?! – kezdek el én is kiabálni.
- A lényeg az – kapcsolódik be egy ijesztően nyugodt, harmadik hang a beszélgetésbe, mire Harry-vel mindketten kővé dermedünk. – Hogy mi az istenért üvöltöztök az utca kellős közepén?
- Az én kocsimnál?!
Nyelek egy nagyot, majd lassan megfordulok. Elyse néni, Des, Anne és Zayn csodálkozva merednek rám és Harry-re. Zayn tekintete szinte szikrákat szór, ahogy a kocsijánál álló, göndör hajú srácot nézi.
- Harry, mi ez az egész? – kéri számon a fiát Des Styles.
- Én… - kezdi el Harry. – Nekem nyomós okom van azt gondolni, hogy Zayn ellopta Raven naplóját. És egy nyakláncot.
Zayn reakcióját figyelem. Szemeivel nagyokat pislog, keze ökölbe szorult.
- Hogy van képed ilyennel gyanúsítani? – szűri Zayn a fogain keresztül.
- A napló itt volt a csomagtartóban. – mondja határozottan Harry, majd a fejével felém int. Egyszerre annyi szempár mered rám, hogy inkább érzem magam egy iskolai előadáson, mint London egyik cipőboltjának bejárata előtt.
- Raven ez tényleg a te naplód? – kérdezi Anne.
Bólintok.
- És azt gondolod, hogy én vettem el? – néz rám Zayn.
- Hát… - sütöm le a szememet. – Nem szeretném ezt gondolni, de… a tények magukért beszélnek…
- A tények? – kérdez vissza Zayn, talán kicsit gúnyosan. – Raven ez nem egy rendőrségi nyomozás!
- De lopásnak lopás. – szól közbe mély, rekedtes hangján Harry.
Ijedten nézek Zayn-re, aki farkasszemet néz Harry-vel. Megint olyan kellemetlen érzésem van, mint a konyhában. A hőmérséklet mintha megemelkedne, és roppant kényelmetlenül érzem magam kettejük hatósugarában.
- Nem igazán nevezném lopásnak. – szól közbe szelíden Elyse néni. – Inkább csak egy félreértés.
- Félreértésnek ez kicsit sok. – morogja Zayn.
- Azt hiszem, itt Raven szava lenne a döntő. – emeli fel a hangját Des. Látszik rajta, hogy véget akar már vetni ennek a vitának, mert roppant kényelmetlenül érzi magát. – Elvégre az ő naplójáról van szó.
Mindenki egyetértően bólogat. Pillangók kelnek szárnyra a gyomromban. Először Harry-re, aztán Zayn-re nézek. Melyikük pártját kellene fognom? Zayn-t elég régóta ismerem és ráadásul egy ideig jártunk is. Harry viszont reálisabb és logikusabb tényeket tud felállítani. Egy külső személy neki hinne. Csakhogy itt nem csak a tényeket kell nézni. Érzelmek is belekeverednek az ügybe, ráadásul nem is kicsit. Ha Harry pártját fogom, de kiderül, hogy nincs igaza Zayn meg fog gyűlölni. De azt se nagyon szeretném, ha Harry-nek igaza lenne…
- Nos, Raven? – néz rám Des.
Harry-re nézek. Tekintetemet összekapcsolom az övével.
- Ne haragudj Harry, de… ismerem Zayn-t és tudom, hogy soha nem lopna tőlem. Ez csak… egy félreértés.
Harry tekintetén nem látszik változás. Továbbra is ugyanolyan gyanakvó arccal néz Zayn-re. Talán csak kicsit csalódott. Nekem meg már most lelkiismeret furdalásom van.
- Rendben! – csapja össze a tenyerét Des. – Akkor hát, elnézést kérünk a kellemetlenségekért. És sajnálom, de a Raven-el készült interjú elmarad. Már eléggé késő van és Mrsz. Ramsay épp elég információval szolgált nekünk. – mosolyog Des Elyse nénire. – Mi most mennénk is. Az cikk nagy valószínűséggel még a héten benne lesz valamelyik újságban!
- Remek! – mosolyog Elyse néni.

Én is igyekszem mosolyogni. Még akkor is vidám arcot mutatok, mikor a Styles család beszáll az autóba, jóéjszakát kívánnak, majd elhajtanak. Zayn erős karja átfogja a derekamat, míg én mindkét karommal a naplómat ölelem magamhoz.
- Reméltem, hogy tudod. – szólal meg Zayn hirtelen.
- Micsodát? – nézek rá.
- Soha nem tennék olyat, amivel ártanék neked. – jelenik meg egy halvány mosoly az arcán.
Hasonló mosollyal válaszolok, majd hagyom, hogy egy puszit adjon a fejem tetejére.
- Ha szabad, én is mennék. – enged el. – Holnap látlak.
A kocsijához sétál, lecsukja a csomagtartót, majd beül a volán mögé. Leengedi az ablakot és kiinteget nekem és Elyse néninek.
- Jó éjszakát! – mondja, majd beindítja a motort és elhajt.
A nénikémmel visszasétálunk a lakásba.
- Akkor én neki is állok takarítani. – sóhajt Elyse néni.
- Hagyd csak. – mosolygok rá. – Feküdj csak le, én majd rendet teszek. Úgyse tudnék még elaludni.
Elyse néni egy puszival mond nekem köszönetet, majd bevonul a szobájába. Bemegyek a nappaliba és az asztalra teszem a naplómat. Már mennék át a konyhába, mikor észreveszem a fekete öltönyt az egyik kanapé hátulján. Csodálkozva megyek oda. Ez csak Zayn-é lehet, mert a férfiak között egyedül rajta volt öltöny. Majd holnap elviszem neki.
A karomra akasztom a bársony ruhadarabot, amikor valami koppanva kihullik a zsebéből.
Megfordulok, hogy megnézzem mi az és, amikor meglátom még az öltöny is kiesik a kezemből. Ez az én nyakláncom.