4. Fejezet
Sziasztok!Sajnálom, hogy kicsit megkésve, de itt vagyok a 4. fejezettel. Köszi szépen a megtekintéseket és a pozitív visszajelzéseket, mind nagyon jól estek! Remélem ez a rész is tetszeni fog majd. Jó olvasást! ;)
Mi jöhet még?
Milyen szörnyűségek történhetnek még velem?
Hát a múlt tényleg visszajöhet kísérteni?
Még akkor is, ha hivatalosan csak egy napja számít múltnak?
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a válasz erre a kérdésre egy határozott igen.
- Zayn beszélhetnénk egy kicsit? – fordulok a fekete hajú sráchoz, miután Elyse néni hátrament a raktárba.
- Persze. – bólint Zayn. Szerintem már eleve látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
Feljön velem a lépcsőn a lakásba, majd beengedem a szobámba, ahol egyből össze-vissza kezdek járkálni.
- Légy szíves ezt azelőtt hagyd abba, hogy belemelegednél. – huppan le Zayn az ágyra. Értetlenül nézek rá járkálás közben. – Még attól is elszédülök, ha nézlek.
Igyekszem uralkodni magamon és lehuppanok az íróasztalom előtti székre. Viszont valahogy muszáj lekötnöm magam, ezért dobolni kezdek a lábammal.
- Mintha ideges lennél… - sóhajt Zayn.
- Az vagyok! Nem akarok részt venni azon a vacsorán!
- Miért nem? Nekem úgy tűnt, eléggé belelkesedtél, mikor Elyse nénikéd megemlítette. – ráncolja a homlokát Zayn. – Még az interjút is megmosolyogtad.
- Az interjúval meg a vacsorával nem lenne semmi bajom. – legyintek.
- Ha? – kérdezi Zayn.
- Ha nem a Styles családdal kellene vacsoráznom!
Zayn nagyokat pislog, majd áttér a homlokráncolásra.
- Ismered őket?
- Nem, csak a fiúkat. Meg a lányukat.
- Lányuk is van?
- Igen. – bólintok. – Gemma-nak hívják. A srácot meg Harry-nek.
- Honnan tudod? – kérdi Zayn. Habár arca nem mutat árulkodó jeleket, pusztán a pillantásából érzem, hogy gyanakszik valamire és aggódik is. Nagyot sóhajtok.
- Ők és még néhány barátjuk segítettek abban, hogy én most itt lehessek. Ők hoztak ki onnan.
Az ember azt várná, hogy Zayn mondjuk eltátja a száját, vagy esetleg nekiáll pislogni, mint akinek bogár ment a szemébe. De én, aki ismerem már elég rég óta, tudom, hogy ez neki nem szokása. Szemét összeszűkíti, kicsit még előre is hajol.
- Ezt, hogy érted?
- Igazából az este egyes részletei még nekem sem tiszták. Elméletben úgy volt, hogy az Intézet igazgatója küldött hozzájuk megfigyelésre. Úgy gondolta, hogy már… javult az állapotom. – grimaszolok. – És ezért úgy gondolta, megnézi, hogyan viselkedek a nagyvilágban. Kamerákkal figyeltetett, míg Harry-ék lakásában voltam. Aztán volt egy kisebb kirohanásom. – sütöm le a szememet. Már kezdem kicsit megbánni, hogy kiabáltam Niall-el. – És elmondtam Harry-nek, hogy én csak haza szeretnék jönni. Ő meg segített… megszökni. Röviden-tömören ennyi.
Zayn a térdét nézi, miközben végiggondolja, amit mondtam. Legalább is szerintem ezt csinálja. De közben meg lehet, hogy valami teljesen más jár a fejében…
- Szóval… ez a Harry neked olyan, mint egy… megváltó? – néz újra rám.
- A megváltó azért túlzás. – rázom a fejem. Ha már ilyen nyíltan elmondtam neki azt, amit Elyse néninek nem, akkor kénytelen leszek ezután is őszinte lenni hozzá. – Inkább azt mondanám, hogy elég sokat köszönhetek neki. És azt is, hogy tartozom neki.
Zayn halványan bólogat. Még mindig látszik rajta, hogy erősen gondolkodik.
- Ezért nem akarsz vele holnap este találkozni?
- Nem. – rázom meg ismét a fejem. A pulóverem ujjával kezdek játszani. – Én csak el szeretném felejteni. El akarom felejteni ezt a négy borzalmas hónapot és ki akarok törölni minden olyan dolgot, ami valamilyen módon kapcsolódik hozzá. És Harry is egy ilyen dolog! Én csak azt szeretném, ha nem bolygatná fel az életemet egy ilyen vacsorával. Sok lenne nekem, ha mostantól mondjuk… belépte az életembe vagy valami.
Pár másodpercig csend van körülöttünk, amit aztán Zayn tör meg.
- Értem. Akkor mit szólnál hozzá, ha részt vennél a vacsorán és az interjún is, de úgy, hogy én is ott lennék veled?
Hitetlenkedve kapom fel a fejem.
Milyen szörnyűségek történhetnek még velem?
Hát a múlt tényleg visszajöhet kísérteni?
Még akkor is, ha hivatalosan csak egy napja számít múltnak?
Nos, nagyon úgy tűnik, hogy a válasz erre a kérdésre egy határozott igen.
- Zayn beszélhetnénk egy kicsit? – fordulok a fekete hajú sráchoz, miután Elyse néni hátrament a raktárba.
- Persze. – bólint Zayn. Szerintem már eleve látta rajtam, hogy valami nem stimmel.
Feljön velem a lépcsőn a lakásba, majd beengedem a szobámba, ahol egyből össze-vissza kezdek járkálni.
- Légy szíves ezt azelőtt hagyd abba, hogy belemelegednél. – huppan le Zayn az ágyra. Értetlenül nézek rá járkálás közben. – Még attól is elszédülök, ha nézlek.
Igyekszem uralkodni magamon és lehuppanok az íróasztalom előtti székre. Viszont valahogy muszáj lekötnöm magam, ezért dobolni kezdek a lábammal.
- Mintha ideges lennél… - sóhajt Zayn.
- Az vagyok! Nem akarok részt venni azon a vacsorán!
- Miért nem? Nekem úgy tűnt, eléggé belelkesedtél, mikor Elyse nénikéd megemlítette. – ráncolja a homlokát Zayn. – Még az interjút is megmosolyogtad.
- Az interjúval meg a vacsorával nem lenne semmi bajom. – legyintek.
- Ha? – kérdezi Zayn.
- Ha nem a Styles családdal kellene vacsoráznom!
Zayn nagyokat pislog, majd áttér a homlokráncolásra.
- Ismered őket?
- Nem, csak a fiúkat. Meg a lányukat.
- Lányuk is van?
- Igen. – bólintok. – Gemma-nak hívják. A srácot meg Harry-nek.
- Honnan tudod? – kérdi Zayn. Habár arca nem mutat árulkodó jeleket, pusztán a pillantásából érzem, hogy gyanakszik valamire és aggódik is. Nagyot sóhajtok.
- Ők és még néhány barátjuk segítettek abban, hogy én most itt lehessek. Ők hoztak ki onnan.
Az ember azt várná, hogy Zayn mondjuk eltátja a száját, vagy esetleg nekiáll pislogni, mint akinek bogár ment a szemébe. De én, aki ismerem már elég rég óta, tudom, hogy ez neki nem szokása. Szemét összeszűkíti, kicsit még előre is hajol.
- Ezt, hogy érted?
- Igazából az este egyes részletei még nekem sem tiszták. Elméletben úgy volt, hogy az Intézet igazgatója küldött hozzájuk megfigyelésre. Úgy gondolta, hogy már… javult az állapotom. – grimaszolok. – És ezért úgy gondolta, megnézi, hogyan viselkedek a nagyvilágban. Kamerákkal figyeltetett, míg Harry-ék lakásában voltam. Aztán volt egy kisebb kirohanásom. – sütöm le a szememet. Már kezdem kicsit megbánni, hogy kiabáltam Niall-el. – És elmondtam Harry-nek, hogy én csak haza szeretnék jönni. Ő meg segített… megszökni. Röviden-tömören ennyi.
Zayn a térdét nézi, miközben végiggondolja, amit mondtam. Legalább is szerintem ezt csinálja. De közben meg lehet, hogy valami teljesen más jár a fejében…
- Szóval… ez a Harry neked olyan, mint egy… megváltó? – néz újra rám.
- A megváltó azért túlzás. – rázom a fejem. Ha már ilyen nyíltan elmondtam neki azt, amit Elyse néninek nem, akkor kénytelen leszek ezután is őszinte lenni hozzá. – Inkább azt mondanám, hogy elég sokat köszönhetek neki. És azt is, hogy tartozom neki.
Zayn halványan bólogat. Még mindig látszik rajta, hogy erősen gondolkodik.
- Ezért nem akarsz vele holnap este találkozni?
- Nem. – rázom meg ismét a fejem. A pulóverem ujjával kezdek játszani. – Én csak el szeretném felejteni. El akarom felejteni ezt a négy borzalmas hónapot és ki akarok törölni minden olyan dolgot, ami valamilyen módon kapcsolódik hozzá. És Harry is egy ilyen dolog! Én csak azt szeretném, ha nem bolygatná fel az életemet egy ilyen vacsorával. Sok lenne nekem, ha mostantól mondjuk… belépte az életembe vagy valami.
Pár másodpercig csend van körülöttünk, amit aztán Zayn tör meg.
- Értem. Akkor mit szólnál hozzá, ha részt vennél a vacsorán és az interjún is, de úgy, hogy én is ott lennék veled?
Hitetlenkedve kapom fel a fejem.
- Aha. – mosolyodik el Zayn. – Ha ez kell ahhoz, hogy ne őrülj meg teljesen… - Undok vagy! – grimaszolok és játékosan a karjába bokszolok. Odaülök mellé és nekidőlök. Ez nálunk már baráti gesztusnak számít. Volt már olyan is, amikor így aludtam el, Zayn vállára dőlve kint a hátsókertben. Reggel meg az ágyamban ébredtem és furcsálltam, hogy miért nem vagyok pizsamában… - Köszönöm. – motyogom.
- Nem kell. – kócolja össze Zayn a hajamat.
- Hé! – kapom fel a fejem. – Tudod, hogy ezt utálom! – morgok és duzzogva megigazítom a frizurámat, de azért nem bírom ki vigyorgás nélkül.
Zayn-el ezek után lementünk a földszintre és megbeszéltük Elyse nénivel, hogy ő is had maradhasson itt holnap este. Úgy fogjuk őt bemutatni, mint egy alkalmazottat, ami nem is nagy hazugság, hiszen mindig is rengeteget segített itt nekünk. Simán állást vállalhatna nálunk. Ma is egész délután itt maradt és segített visszarántani a boltot a süllyesztőből. A délután folyamán tévedtek be ide emberek és nem hiszem, hogy volt, aki üres kézzel ment el. Pláne, hogy mindegyikük nő volt és nem lehettek többek 25-nél. És hát Zayn sem több annál…
- Jöhetnél ide gyakrabban is! – öleli át őt Elyse néni, mikor már bezártuk a boltot és kikísértük Zayn-t a kocsijához. – Nagy segítség vagy!
- Köszönöm! – mosolyog udvariasan Zayn, majd engem kap a karjai közé. – Feküdj le időben és aludd ki magad! Holnap még hat előtt jövök!
- Vigyázz magadra! – mondom, mikor már elengedett és kinyitotta a kocsija ajtaját.
Kapok válaszul egy mosolyt és egy apró puszit az arcomra, ami még engem is meglep.
Addig integetek Zayn-nek, míg el nem kanyarodik az utca végén. Utána Elyse nénivel együtt felmegyünk az emeletre, rendelünk pizzát, majd úgy fél tizenegy körül, elmegyünk lefeküdni. Az ujjatlan pizsamámban fekszem az ágyban és a tekintetem egy pillanatra a felettem lógó nyakláncra téved. Ez az emléke annak, hogy szabad vagyok. Nos, Szabadság… holnap újra látjuk egymást.
Nem tudom hánykor keltem fel és, hogy mit csináltam egész nap, de mikor
legutoljára ránéztem az órára, már fél öt volt. A gyomrom vetett egy bukfencet
a pénztár mögött. Kora reggel lejöttem a boltba, még Elyse nénit is megelőztem és a szokásosnál korábban nyitottam. El akartam foglalni magam a munkával, hogy ne agyaljak
annyit az estén, de a csomagolás és a pénztárgép nyomkodása csak a kezemet
foglalja le, az agyamat nem. Csak akkor tudom elterelni a gondolataimat, mikor
a vevők kérdéseire válaszolok és kisegítem őket.
Zayn-nek egész nap nyomát sem láttam, de nem aggódtam. Megígérte, hogy még hat
előtt itt lesz, a vendégeink pedig csak hétre jönnek. Ahányszor belegondoltam ebbe, a kezem remegni kezdett és nem egy
cipőt kiejtettem a kezemből. - Jól van? – kérdezte meg az egyik női vásárló, mikor be akartam csomagolni a cipősdobozát, de olyannyira jártam egy másik világban, hogy minden a földön landolt.
- Persze, elnézést. – álltam fel vörösödve. – Csak egy pillanatnyi ügyetlenség volt.
Most meg itt állok az ajtóban és azt várom, mikor látom meg a tűzpiros kocsit. Már bezártunk, én pedig azóta öt percenként nézegetem az órát. Fél hat… háromnegyed hat… tíz perc és hat óra…
- Kicsim, miért nem mész fel átöltözni, ahelyett, hogy Zayn-t várod? – jelenik meg mögöttem Elyse néni. – Megígérte, hogy itt lesz, nem? Akkor pedig így is lesz. Nyugodj meg szépen és szedd rendbe magad.
Küldtem egy halvány mosolyt a nénikém felé, majd az emelet felé vettem az irányt. A szobámba érve kinyitottam a szekrényem ajtaját. Nem akartam annyira kiöltözni, de nem is akartam a világ legrondább embere lenni. A választásom végül arra a fekete farmerra esik, amit még Harry-éktől hoztam el. Hozzá kiválasztok egy fehér inget és egy női öltönyt, amit még anno anyukám vett nekem a szalagavatómra. Ezekhez egy enyhén magas sarkú, fekete bokacsizmát húzok. Kisminkelem magam, majd a tükör elé állva laza fonatban rögzítem a hajamat. Kilépek a szobából és egy pillanatra felnézek a falon lógó nyakláncra. A gondolat olyan hamar száll el, amilyen gyorsan jött. Nem, az a nyaklánc nem illik ezekhez a ruhákhoz. És az alkalomhoz se.
Kilépek a szobából és az első személy, akit meglátok az a kanapénkon terpeszkedő, öltönyös Zayn.
- Malik! – kiáltok fel, majdhogynem mérgesen. Az említett meglepődve fordul felém. – Miért nem szóltál, hogy itt vagy?
Odatrappolok mellé és kérdőn csípőre teszem a kezem.
- Bocsánat! – emeli fel a kezét védekezően. – A nénikéd mondta, hogy öltözködsz és nem akartam berontani! Tudod másokkal ellentétben és úriember vagyok!
Ettől a kijelentéstől azonnal elszáll a haragom és egy halvány mosoly után inkább csak az idegességem marad.
- Bocs. – motyogom, majd lehuppanok mellé. – Csak még mindig ideges vagyok.
- Nem kellene. – sóhajt Zayn. – Igazán lenyugodhatnál. Nem kell majd annyit beszélned és csinos is vagy, meg hát én is itt vagyok. – mosolyog rám.
- Köszi. – mosolyodok el én is.
Zayn hasonló mosollyal válaszol, majd hátranyúl, és előre húzza a copfomat a vállamra.
- Így jobb. – kacsint rám. Elnevetem magam.
- Ó, de jó, végre kicsit oldódott a hangulat! – lép ki Elyse néni a szobájából.
Haját elegáns kontyba rendezte, fehér ingét betűrte a fekete szoknyájába, ami a térdéig ért. Ezekhez fekete körömcipőt húzott. – Ez nagyon jó, ugyanis most láttam a vendégeinket leparkolni a ház előtt.
Egyszerre úgy kiszárad a torkom, mintha minimum két napja nem ittam volna. Nyelek egy nagyot, de kb. olyan érzés lehet, mint zsilettpengét nyelni.
- Nyugi. – hallom meg Zayn hangját, majd megérzem a kezét az enyémben, ahogy felhúz a kanapéról. Engedelmesen megyek utána, még a lépcsőről leérve is szorongatom a kezét egészen addig, míg Elyse néni ki nem nyitja az ajtót.
Két körülbelül egy magasságú férfi sétál be az üzletbe, egyikükbe pedig belekarol egy középkorú nő. Így első ránézésre is rendkívül csinosnak találom. A térdéig érő, sötétzöld szaténruha igazán illik hozzá és a kis tincsekben feltűzött hajához. A férfi, akibe belekarol nyilván a legidősebb Styles lehet. Nem igazán nézném gazdag embernek, szeme fiatal és mosolygós, tekintete inkább melegséget áraszt. És a tudat, hogy egy ilyen alkalomhoz csak egy egyszerű bőrdzsekit húzott eléggé megnyugtató.
És persze… Ő…
Amint ránéz Zayn-re a mosoly lehervad az arcáról, szemei összeszűkülnek. Mint amikor a tanár rajtakap egy diákot puskázás közben. Tekintete hirtelen olyan hideg és visszataszító, hogy egy percre még én is megijedek tőle. Átható zöld szeme gyanakvóan néz hol rám, hol pedig Zayn-re és egyre inkább lehullik róla az a tökéletes álca.
Édesapja a vállára teszi a kezét, mire Harry visszazökken a valóságba. Arcára azonnal mosoly húzódik és még Zayn-re is így néz.
- Mrs. Ramsay, ő itt a fiam Harry! – mondja a legidősebb Styles. – Én Des vagyok, ő pedig itt a feleségem Anne.
- Örülök, hogy megismerhetem önöket! – mosolyog udvariasan Elyse néni is. – Ő ott a keresztlányom, Raven, az a fiatalúr mellette pedig az üzletünk egyik legrégebbi dolgozója, Zayn Malik.
Mind a három Styles széles mosolyt küld felénk, én pedig úgy ahogy, de igyekszem visszamosolyogni.
Mind a hatan felmegyünk az emeleti kis lakásba, majd leülünk az asztalhoz, amit Elyse néni, mintha nagyobbá varázsolt volna. Mind kényelmesen elférünk és még az ételnek is maradt hely. A két asztalfő helyét Des és Elyse néni foglalja el. Én az utóbbi mellett ülök, mellettem Zayn, előttem pedig csodák csodájára, Harry, aki mellett az édesanyja foglal helyet.
- Mrs. Ramsay, ez elképesztően finom! – bókol Harry, miután lenyelte az első falatot. Mély, rekedtes hangjától végigfut a hideg a hátamon. Azt hittem soha többet nem fogom hallani.
Szótlanul fogyasztom el a vacsorát, bár közben ügyelek arra, hogy, ha rólam van szó, tudjak reagálni. Nem szeretném, ha azt hinnék rólam, álomvilágban járok, de nincs is sok kedvem részt venni a társalgásban. Ellenben Zayn-el, aki látszólag eléggé felszabadultan cseverészik Des-el, míg Elyse néni Anne-vel traccsol. Az egyetlen, aki csak nézi az ételt és néha-néha bevág egy mosolyt, az én vagyok és Harry. Vacsora végéig mi szinte nem is szólunk semmit.
- Elyse – szólal meg váratlanul Des. – akár neki is láthatnánk az interjúknak.
- Igen, ez tényleg jó ötlet! – hagyja rá Elyse néni. – Akkor…
Elyse néni készül felállni, de kapva kapok az alkalmon és gyorsan felpattanok.
- Hagyd csak, majd én leszedem.
Elyse néni egy hálás köszönöm után mindenkit átkísér a nappaliba, én pedig igyekszem a lehető leglassabban eltüntetni a vacsora maradványait. A tányérokat szép nagy kupacba belepakolom a mosogatógépbe, aztán visszamegyek az evőeszközökért. Miután azokat is bepakoltam, már csak a poharak meg az abrosz maradt. Megfordulok, hogy azokért is kimenjek, de már megint annyira elkalandoztam, hogy észre sem veszem az előttem magasló személyt. Nekisétálok, akár a falnak.
- Bocsánat – kapok gyorsan észbe.
- Sosem nézed, merre mész?
Felkapom a fejemet a halk kuncogásra és ijedtemben a szívem kihagy egy ütemet. Harry áll előttem, egyik karján az összehajtogatott abrosszal a kezében pedig a hat pohárral.
Válasz nélkül elveszem tőle a felesleges terhet és mindent elrakok a helyére. Beindítom a mosogatógépet, majd gyors kezet mosok a csapnál.
- Mit akarsz? – kérdezem fagyosan, mert Harry még mindig itt áll előttem.
- Nem hordod a nyakláncot.
A reakcióm a szapora pislogás és az értetlen arckifejezés keveréke.
- Hát… ööö… gondoltam nemigen menne ezekhez a cuccokhoz, szóval…
- Hol van most? – szakít félbe Harry.
- Tessék?
- A nyaklánc. – feleli higgadtan. – Hol van most?
- A szobámban – felelem lassan.
Harry tekintetét az enyémbe fúrja.
- Raven!
Egyszerre kapjuk a fejünket az ajtó felé.
- Itt meg mi folyik? – kérdezi Zayn gyanakvó tekintettel, ami inkább Harry-nek szól.
- Csak segítettem leszedni az asztalt. – feleli a göndör hajú.
Még a levegőt is halkan veszem, annyira feszült lett a légkör. Zayn és Harry minden fenntartás nélkül bámulják egymást és van egy olyan érzésem, hogyha egy tekintettel ölni lehetne, itt már kétszeres gyilkosság történt volna. Nem tudom Zayn miért jött ide, de jól láthatóan már őt se igen érdekli. Harry-vel farkasszemet néznek, majd Zayn felém fordul.
- Kezdenék az interjúkat. – mondja szűkszavúan.
Halványan bólintok. Zayn eltűnik a konyhaajtóból, én pedig lesütött szemmel elsétálok Harry mellett. Majdnem elérem az ajtót, amikor hosszú ujjai a csuklóm köré fonódnak.
- Mi van már? – fordulok meg.
- Vedd fel a nyakláncot. – mondja Harry a legnagyobb komolysággal a hangjában.
- M-minek? – értetlenkedek.
Harry egy lépéssel közelebb jön hozzám. Aztán még eggyel és még eggyel végül pedig már olyan közel van, hogy érzem leheletét a bőrömön.
- Nem a semmiért adtam neked. Az a nyaklánc meg tud védeni.
- Mi? – vágok még éretlenebb képet. Mi baja van ennek? – Mitől tud… megvédeni…?
- Attól, ami az Intézetbe juttatott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése